Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1707)

A családi kapcsolatnál nincs bensőségesebb,

nemcsak gyermek és szülő, de szülők között, miről

nem szokás beszélni, de lényegében erről szól

a világirodalom nagy része, szerelemként.

Elválaszthatatlan a kettő, mégis szerencsés

esetnek tartják, ha összejön, imádat tárgya

a házastárs, kölcsönösen, mintha a mennyország

az ő idejükre a földre költözött volna.

Hová lett a világ, hogy csak a fiatalságnak,

a friss házasoknak adnak figyelmet e téren,

különösen a művészetekben persze, drámát

felfokozva körötte, anyagi érdekből.

Vagy lélektanászokat megelőző hittanász

sereg is beleszólt az élet természetének

meghamisításával a szerelmi életbe,

szövetkezve érdekszempontot képviselőkkel.

Lett aztán sok elrontott élet, párkapcsolatnak

mondott nyűglődés, amit feloldhatott volna a

csodás érzést előhívó és minden akadályt így

áthidaló rajongás, testi-lelki csúcsélmény.

S az sem igaz, mit legnagyobb bölcsnek kikiáltott

állított és javasolt, hogy elmúlván lelohadt

lelkesedést újjal kell felváltani, hogy ismét

tökéletes szerelemgyerekük születhessen.

Azaz a szerelem soha el nem múlik, ha van,

felismerése nehézségét kell tanítani

legyőzni, leginkább magunkban, és ekkor tűzön-

vízen át megvalósítjuk és beteljesítjük.

Eközben az utódokra is lesz elég erőnk

és figyelmünk, a közösségünk általuk örök

létezés felé vesz irányt, és a fele-fele

bennük lesz ismételhetetlenül új egésszé.