Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1713)

Életünk folyton-folyvást cserélődő pillanat-

sorozat egymásra sorakozása, tudatlan

területek értelemmel belakása, bátor

meghódítása, cselekvő részvétel mindenben,

amit valóban megtapasztalunk, de sokkal több

az üresjárat, amit bár szellemnek tekintett

jelenséget mutatva végzünk, csak gondolatnak

mondunk szerényen, hogy kitölti elvontan fejünk.

Pedig ha visszaemlékezünk gyerekkorunkra

felnőtten, ugyan csodálatos, de kell legyen oly

saját magyarázata, mit elégséges alap

támaszt alá, s ez nem egyedüli agyműködés.

Hanem társas, vágja rá felszínes hittel bíró

kérdezett, míg mélyebbel rendelkező kívülről

származtatja a lelkünk ésszel feltöltő forrást,

egyáltalán: pillanatok idővé kötését.

Az egész világ mozgatását, erő, lendület

kifogyhatatlan meglétét bennünk és a minket

táplálókban, valamint az azokba áramló

legfinomabb sugárzást, mi kétséges feltétel.

Mindkét irányzatra visszavezethető, lehet

azonos gondolkodás be- és kihatásával,

s akkor a valóság nem lesz világon kívüli,

de a kezdetébe mégiscsak beleférhet az.

Mi viszont másik végére pályázunk halált

megvető elképzeléssel, hogy egykor nemcsak mi

nem leszünk, de a mindenség is átalakul új,

más világgá, s feltámadt testünk révén ott leszünk.

Mert a lelkünk végig részese a világbíró

folyamatnak, átéli a pillanatokat,

társ a teremtésben, s az lesz a végítéletben

szintén, ha felemeli szívét a feladathoz.