Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1716)

Nagy tévedés lovak közé dobni a gyeplőt, ha

azoknak bekötöttük szemét, menjenek neki

akár a kőfalnak, vagy ellenkező irányban,

mint amerre mi haladni szeretnénk egyébként.

Ilyen az, ha gyermekeinket magukra hagyjuk

nagyvilágból jövő áramlatokban, hol felnőtt

is eltévedhet, zsákutcába juthat ellent nem

állva nyilvánvalóan káros csábításoknak.

Mert nekik előbb fel kellene nőni, hogy hámot

kapjanak, terhelést a vállukra, ahogyan az

érettség után bánik az élet emberekkel,

kiscsikók is csak futkároznak a szekér körül.

Nyilván elsősorban tőlünk kapnak biztonságot,

aztán nevelőiktől, tanítóiktól, kiket

mi szülők választunk számukra, de hogy idegen

személyek és módok szerepet kaphatnak, botrány.

Isten ellen való vétek, mondták régen, és nem

felsőbbrendű lény megsértését értették rajta,

hanem hogy az élet legbeváltabb rendjén tipor

az a tett, eljárás, melyet nagyon elítéltek.

Szülő és iskola összefogása helyett így

most olyan helyzet alakul ki, elszalasztva

a jó alkalmat az együttműködésre, hogy szembe

kerülnek egymással, s kezdődik a vádaskodás.

A szülő igazságtalanná válik, mivel nem

saját hibáját gondolja okozójának, hogy

nem bír a gyerekével, sőt, aki fejére nő,

s csak az intézmény van kéznél alaptalan vádhoz.

Pedig, igen, egyenesen kézben van a bűnös

eszköz, amivel kedvezni akar szerettének,

de egyúttal, talán észrevétlen, kiiktatja

magát természetes meghatározó szerepből.