Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1719)

Földönkívüliekre ruházni fejlődésünk:

lemondás saját képességünk csodájáról,

amivel azt mondjuk, hogy mi kevesebbet érünk,

s mai napig függünk létünk eme fátumától.

Mert nem magunknak köszönhetjük, amivé lettünk,

s bizonyosan szolgalétre lettünk alakítva,

ezért aztán korlátozott, hogy mit szabad mernünk,

magunk alkotta jövőnk sincs végtelenül nyitva.

Ráadásul a teremtő Istent is elvették

és a reményteli mennyországot szintén tőlünk,

s már sosem látogat ide beavató vendég,

megberhelt minket, azóta nincs testünkön szőrünk.

Az értelem fényét is ő gyullasztotta ki,

nem gondolhatjuk, hogy magunktól lettünk okosok,

vezérük mondta Isten helyett, az vagyok, aki,

de így a lét eredete nem kap elég okot.

Hanem kitolódik minden fontos kérdés oda,

a bizonytalanba, mert nem tudjuk, honnan jöttek,

vagy hogy miként lett oly magas fejlettségük foka,

vagy netán ide valami veszély elől szöktek.

Ám valamikor végre választ vár mind e kérdés,

eddig lehetett elodázni hamisítással,

ami az emberről szóló minősített sértés,

mert bár sokan hiszik, tele van kárral, ártással.

Megkötözi a lelkünk, ne kutassuk magunkat,

a történelmet is egyszerűvé silányítja,

pedig meg kellene becsülni minden szavunkat,

mi önálló kiválóságunkat bizonyítja.

Legalább a bölcselet nagyjaira tekintsünk,

végigjárták a magyarázat minden típusát,

és mind arra jutottak, mi vagyunk saját kincsünk,

éljük meg a szellem víg lelkét, test boldog húsát.