Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1728)

A magyar nyelv az egyes számot használja, míg az

új, gyengébb nyelvek, melyeket belőle faragtak,

értelmetlen többes számmal torzítják, csökkentik

mondanivaló értékét, mintegy maszatolnak.

Könnyű megérteni a legfontosabb példán, mert

nekünk, magyaroknak, akik sokan vagyunk, lelkünk

van és nem lelkeink vannak, mert mindegyikünkhöz

egy lélek tartozik, minek többes vonatkozás

ad alapozást, hogy egymást igen jól megértjük,

sőt, egymás lelkében alkotjuk emberi egység

nagy előnyösségét, biztonságát születéstől

halálig, de még azon is túl, emlékezetben.

Mert a lélek tehát nemcsak a test vezérlője,

az érzékelés meghatározója, megmondja,

mi az, ami így eljutott hozzánk, öt érzékszervet

fogalmilag egybehangol, és ezt tanulni kell,

de kifelé bizonyossá teszi létezésünk,

hogy az nem álom, hisz kapcsolódunk a világhoz,

a többi emberhez, de egyediségünk saját

személyiséggel még többet jelent, képes adni.

Olyat és onnan, minek eredetét nem tudjuk,

bár „Krisztusban kedves testvérek!” – mondja a papunk,

utalva a forrásra, ahol egyek vagyunk és

leszünk mindig, ha már megszülettünk titkok révén.

Mert a szerelem gyermekét, mint áldást tekintjük,

de testének és lelkének fogantatása csak

gépi szinten magyarázott, a kettő egysége

számunkra megragadhatatlan, de elérhető.

A legnemesebb emberség kell hozzá, amiről

évmilliók tapasztalata sem tud többet, mint

tisztelni a folyamatot, benne összesített

magunkat, s bízni benne, hogy ez mindig így leend.

De akik elsekélyesítették a nyelvet, dús

és bús homályt borítottak örök erejére,

mint harcban megöltek élet boldog menetére,

mint ha túl sok fa kivágással megszűnik erdő. 

Nyelvi sokasított szavak mondati alakja,

hol minden csupán általánosan felemlített,  

nem pótolhatja háborús veszteség hiányát,

felelős béke az egyes ember boldogsága.