Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1729)

Legalább az idővonalon nincs az a nagyon

egyszerű kettősség, amely vagy valóságos, vagy

szembeállított, ellentét, vagy ellentmondás, de

jól érzékelt különbség, rövid vagy hosszú táv.

Egyik sem élesen meghatározott, például

valami nem túl sokáig elviselt, avagy egy cél

tekintetében folytatott a törekvés, míg a

leghosszabb időt is betöltheti a jóremény.

A napi szenvedés betegségben világos, hogy

aztán majd belátható időben elmúlik, és

az ünneplés meg, vagy a csoda, három napig tart

a mondásban, de újabban hamarabb végetér.

Mire érünk rá és mit ununk meg hamar, szintén

nem pontos mérés eredménye, bennünk az érzés

mondja meg, szinte irányíthatatlanul, s aztán

bevalljuk, hogy igaz, vagy erőszakoljuk tovább.

A hírnév gyorsan hanyatlik, kell a hely újabbak

számára, akik még hisznek annak hosszútávú

létében, míg akinek elmúlt, megtanulja a

pillanatnyi siker megszűnte utáni érzést.

Életünk tehát tele ilyen különbségekkel

a dolgok megjelenésében, tartóssága és gyors

vagy lassú lezajlása tapasztalata terén,

többnyire tudatlan állunk hozzá, meglepetés.

Hogy máris vége van, pedig még épphogy elkezdtem,

vagy örökkévalóság, amióta szenvedem

vagy hiányolom, megváltás lesz, ha megszűnik ez

az állapot, helyzet, nem marad csak a fohász.

Jó az, hogyha tudjuk, mire számíthatunk, mikor

leszünk gyerekből érettek, viháncolóból már

komoly felnőttek, mikor van ideje a fontos

cselekvésnek, mikor kellemes ellazulásnak.

A közeli, kicsi általában rövidebben

történik, a távoli, nagy hosszadalmasan, így

a feladatunk alkalmazkodni a tapasztalt

valósághoz, tudva, hogy ideje bizonytalan.