Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1733)

Unos-untalan ismételt hazugságot meg kell

cáfolni szintén szüntelen szorgalommal, s ahogy

az érvek szaporodnak ellene, úgy apad el

a hamis elmélet árja, végül aztán lecseng.

De addig mérgez a métely, ellentmondást ültet

nebulók fejébe, akik eztán nem értik a

lázadókat, mért hergelik magukat, s nem

nyugszanak bele az iskolában tanultakba.

Hát, éppen az ellentmondások miatt, hogy későn

erre a tájra szivárgott népek lennének a

mi tanítóink, befogadóink, akiket egykor

leigáztunk, mikor erre támadt kaland kedvünk.

Meg aztán a nyilvánvaló tények garmadája

mutatja itteni őshonosságunkat, nyelvünk

mélysége eredeti műveltségünk őrzője,

lelkiség jelzője, tudást fakaszt jellegével.

Biztonságot nyújt kipróbált törvényszerűséggel 

és megismerésre sarkall eredményre éhes

nyelvszerkezettel, melyben helye van újdonságnak,

nemcsak már meglévőhöz keres bizonyítékot.

Megtalálja körötte lévő önjelentését,

legyen az közeli vagy igen távoli, bele

illeszti a meglévők közé, s nem alárendel

esetleg téves bizonyságnak minden adatot.

Ehhez igen fontos feltétel, követelmény a

szereplők egyenrangúsága, együttműködést

magas szinten megvalósítása, mert így bárki

közreadhat jó ötletet, nemcsak felettes úr.

Urak aztán ültek elődeink nyakára, és

bár sokféle hatalom elszigetelte őket,

egymástól, néha katonaként harcolni kellett,

a vallási egység megmaradt, a tudásisten.

Ez megmagyarázza megmaradásunkat minden 

hódító nyomás ellenrére, meg aztán nyomok

vannak egész földrészünkön innen vett vagy elvitt

eljárásmódok azóta is használatára.

Nem beszélve a testi jelzők szembetűnő

meglétéről, de hatalmi vakság

nem látja a fától az erdőt, ismétli a bűnt,

mert az az, hogy nem érvényesülhet az igazság.