Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1739)

Mi lenne, ha feldöntenénk a homokórát és

az mindenki számára ott megállna, élete

azon a pontján, leperegni, ahol éppen tart,

s attól kezdve végig a jelenben élnénk tovább? 

Nem néznénk az apadó–gyarapodó szemeket,

csökkenő–növekvő homok kupacot mint időt,

nem törődnénk vele, mit hagytunk magunk mögött és

ott mit mulasztottunk el, miből maradtunk ki báván.

Előre se nézegetnénk állandóan, – mikor

jön már a remélt hét bő esztendő, a szerencse,

mi megfordítja felénk a széljárást, pénzesőt

hoz, hasznot tojó sikert, – sivár várakozással.

Csak tennénk tovább a dolgunk, megélve a mát, és

minden pillanat lehetőség s beteljesülés

állapot élvezete lenne, megragadva a

valóságot szántó akaratunk ekeszarvát.

Csak olyat és úgy terveznénk, minek lépéseit

sorra egymás után előre belátjuk, mert a

tanulás során megmutatták nekünk, de láttuk,

így sem lesz semmi ugyanaz, és attól érdekes.

De arra nem szorulnánk, vetemednénk, másokat

utánozzunk a javak megszerzésében, divat

szerint, hanem megszolgálnánk érte, saját külön

utat járva, vágyaink teljesség igényével.

A múltból a jó hagyományt engednénk felnőni

szívünkben-lelkünkben egyetemes magasságba,

természetesnek véve borzongató mélységből

eredését, emberlét isteni sugárzását.

Haláltól sem félnénk, érezve, hogy csúszós lejtőn

közeledünk felé, fiatalt állandóan az

öregséggel fenyegetve közben, hanem szilárd

talajon tennénk nagyobbat, nem idő-függésben.

Ha majd megkopik ragyogásunk, lelassulunk,

minden elért kis eredményünknek örülhetünk,

mert időkényszer nélkül örök fiatalok és

vidámszívűk maradhatunk, szerény lakunkban is.

Ha sem nem felhalmozunk, sem nem kiköltekezünk

idő fogságában, hanem megéljük a csodát

minden életszakasznak értelmét megemésztve,

akkor a legtöbbet tudjuk kihozni magunkból.