Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1740)

Apám az volt nekem, mi én ma gyermekeimnek,

gondolhatnám joggal, ha évtízezrek hosszú

folytonossága lebegne csupán szemem előtt,

de jogtalanul, ha a változásokat nézem.

De ebben nem lehetek biztos, hogy van e kettősség,

mert a változást a másik oldalon megélők,

sőt, jelentők tőlem elzárt hozzáállását a

maga nemében ők érzik s tudják kifejezni,.

Nem tudhatjuk, egy-egy példa, minta miként hat és

raktározódik el alakja elvont elvi vagy

gondolati szinten, közben azonosulva az

egyetemes szellemiség örök tárházában.

Kedvesség és szigor együttességét például,

a legnemesebb cél, gyermeklélek érdekében,

ők szétválaszthatják, valamelyikre nyomaték

kerülve, nagyobb hangsúly s annak következménye.

Ismételten azzal találkozunk, hogy csak tőlük

lehetne ezt megtudni, ha mernének őszinte

önelemzést végezni saját érzésviláguk

tekintetében családi viszonylatok terén.

Marad a magam értékelése, mint csökkent le

bennem a kemény számonkérés enyhe kérdező

gyakorlatra, s ennek szélsőbb ellentétét, szóval,

kézzel simogatást szintén enyhébb fokon űztem.

S talán különböző nehézségek s legyőzésük

sem mutat most részemről olyan vészterhességet

és felfokozott örömöt, mint miben nekem volt

részem, ha az én életem kevésbé küzdelmes.

De ez is kérdéses, hisz a látványt nem én látom,

csak nyújtom, s mint egykor én értelmeztem, ugyanúgy

ezt el kell végezni utódaimnak, s mi bennük 

általuk teremtett világ részeként működik.

Szeretetük felém olyan hatás, mint enyém volt

s megvan máig, már ésszerűen feldolgozva a

külső körülményeket szüleim életében,

viszont a miénk most – még egyaránt élvén – közös.