Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1741)

Zaklat a lét, vagy simogat a tudat, hogy élünk? 

– van még több árnyalat, ahogy válaszol az ember

a tényre, hogy létezik – felelősségteljesen,

könnyedén, óvatosan, hálával, keservesen.

És van, akit a téma nem érint meg, elriaszt,

hátborzongatónak tartja belegondolni, hogy

szempillantás alatt véget érhet, a kezdete,

eredete véletlenszerű s beláthatatlan.

Nemcsak egyéni életnek, de egyesek szerint

a mindenségnek is, ahol kényszerű értelem

első okot keres, ami előttre a semmit kell

tenni, ilyen módon a véget szintén beláthatjuk.

Valamivel jobb, de inkább háttérbe szorul az

a válasz a létkérdésre, hogy végtelen időt

foglal magában, mégha ütemezetten is, és

ezért hanyatlik s megújul örökkévalóan.

Benne kicsiny lényünk mégsincs teljesen elveszve,

hiszen törvényszerűségek felfedezésével

szabályozás elvi szintjét látjuk látvány mögé,

aminek egyenrangú párja gondolkodásunk.

Ebben pedig összeér világalkotó szellem

és emberi képesség, így nemcsak része vagyunk

a kézzelfoghatóságnak, de tudati társa

a világfölöttinek, kívül és belül egyben.

Ami ismét megrázó felfedezés, mert ilyet

istenrészről csak az Isten Fia mutathatott,

mikor a Földön járt, kinek előzménye ókort

jellemző sokistenhit-szereplők tobzódása.

Arra azt mondjuk, hogy emberi képzeletvilág,

emerre meg, hogy kinyilatkoztatás, utóbbi

emberi eredetét tagadva, mert a forrás

felfogása meghaladja a képzeletünket.

Viszont még nem vettük itt figyelembe eddig, hogy

nem egyedüliek vagyunk mi emberek, hanem

gondolati társak, akaratlan is közölve

egymással tevékenységünk elvont eredményét.

Azaz nemcsak szándékosan, beszéd révén, hanem

magunkban beszélés sugárzásával, eleven

erőként hatóan élőként, sőt holtunk után,

ezért ér összemberi isteni magasságig.