Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1742)

Nem tudom, mi lehet „a Napnál világosabb”, de

ha mondjuk, biztosan van olyan, e hasonlattal

értelmi belátást serkentünk állítás felé,

ami mutatja nyelvünk viszonylatképző tényét.

Mert képzelet nehezen jutna ide, egyébként

is „a látni vágyó Napba nem tekint”, fényerő-

tudományt se keress kifejezéshasználatban,

egyszerűen szellemi terület kalandja ez.

„Már megint!” – kiált fel az olvasó, aki elvont

világról is mint közönségesen kezeltről tud

csak és akar beszámolót, éppen erre jó a

jó hasonlat, ösztönösen érzi nagy erejét.

Ami megvan, különösen ha találó, „bele-

trafált” – mondjuk, amikor teljességgel megértjük

a mondás valóságra vonatkozását, helyzet,

esemény, tárgy, összefüggés remek elvi rajzát.

Bár ebbe így nem gondolunk bele, „ne bonyolítsd!”

– szól felszólítás ilyenkor, ha figyelmeztetnénk

a találó beszéd szerkezetére, „hagyd már abba

a fárasztást!” – s ha nem tesszük, kihúzzuk a gyufát.

Ahogy önboncolást sem végzünk, úgy, azonosan

vele, a nyelvünket sem szeretjük belülről és

részletesen vizsgálni, inkább alkalmazzuk szép

és okos eszközeit – ösztönösen – közléskor.

„A nyelv beszél bennünk, mi csak közvetítők vagyunk”

– szól az okoskodás, de nem erről van szó, hanem

együttességről, amiben váltakozva bukkan

fel nyelvi kép és belőle fakadó értelem.

„Nem oly bonyolult ez” – vélheti a felszínesen

magyarázó –, „hiszen egyértelmű, hogy valóság

leképezéséről van szó, amit a nyelv szavakkal,

mondatokkal megragad, szövegoldalra kerül.”

De éppen itt van a kutya elásva, hogy azzal a

„szöveggel” művelet végezhető, fejben persze,

felépíthető belőle elmélet, történet –

a puszta testiségtől elkülönült világunk.