Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1744)

Meddig marad még velünk az erőszak? – kérdezzük,

amikor a múlt bűneire gondolunk, velünk 

együtt élő elkövetőkre, akik megúszták

a számonkérést, olyan eszmerendszert szolgáltak.

Nem egyéni bűnös hajlamukat élték ki, de

talán éppen ezért voltak még kegyetlenebbek,

elnyomó államrend fenntartásában részesen

egykor, tömegmegfélemlítő hatást értek el.

Rég volt, igaz volt, már alig élnek közülük, és

ügyük elavult, ha nem emberiségellenes

besorolást kapott, s azért kell felhánytorgatni,

nem elfeledni módszertanát: ne éledjen fel.

Ne hivatkozhasson hasonló indíttatásból

mai erőszaktevő társadalmi haladás

szolgálatára, olyan kikényszerítésére,

ami szintén fájdalmat, ártatlan halált okoz.

Valahogy befészkelte magát a fejlett világ

köztudatát befolyásolók egyik részébe,

talán szerencsére már nem a többségébe, hogy

törvénytelenség eszközéhez is szabad nyúlni.

Hogy mikor azt ők próbálják úgy meghatározni,

utaljanak az alapvető emberi értékek

más módon nem elérhető biztosítására,

de az emberek nem kérnek ily tragikus útból.

Társadalomformáló cselekvési elveket

sokkal óvatosabban szabad megfogalmazni,

mint amikor lázadás felszítása a céljuk,

mert rombolással indulva visszavetjük magunk.

Az emberi közösségek sokkal inkább békés

úton érnek el egészséges fejlődést, előre-

lépést, mert a valóságos többletet fordítják

bővítésre, életük üdvös javítására.

És a helyi sajátosságok követelményét

figyelembe véve, ragaszkodva hagyományok

hegymozgató erejéhez, szintén többre lehet

jutni, mint felelőtlen képzelgést ajánlgatva.