Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1747)

Gyermeknevelés szempontjából felemás lett az

életünk, mert a jólétet csak kemény munkával

lehet megteremteni ma is, viszont az máshol

történik, nem otthon, nem gyermek bevonásával.

Régen sem lehetett ez teljes mértékű, de az

életkornak megfelelően mégis megtörtént,

ahol nem annyira a segítségen volt a hangsúly,

hanem hogy közben a gyermek elleste jövőjét.

Hogy mi vár rá felnőttként, mikor felelősség is

kerül a vállára, egyedül kell végeznie

ugyanazt, sőt, emlékezzen, őt egykoron miként

tanították, képes legyen azt úgy továbbadni.

Természetes kapcsolat volt ez anya és lánya,

apa és fia között, vagy inkább többes számot

kell használni, mert a második, harmadik gyerek

már az elsőtől is tanult, aki közel volt hozzá.

Közelebb, mint a szülő, és ez ma is megvan, oly

vonatkozásban, hogy az iskolai tananyag

igen gyorsan változik, a szülő csak kapkodja

a fejét, nagyobb testvér, még benne lévén, segít.

De van, ami nem változik, hogy legyen étel az

asztalon, hogy rend legyen, tisztaság, s a hangulat

remek, figyeljünk egymásra, valamit minden nap

tegyünk hozzá egyénileg közös boldogsághoz.

Ám mintha ez nem lenne fontos, kevés figyelmet

kap, míg a rohanás közben mégis sok idő

elmegy magányos ügyködésre, szórakozásra,

egyfajta telhetetlenség ütötte fel fejét.

Pedig közös tájékozódás eredményesebb

lenne, mihez el kell fogadni másabb véleményt is,

mint a miénk vagy az új tekintélyé – utóbbi

külsőségesen, eszközfüggőn, hamisan táplált.

Ezt a hamisságot pedig ránk erőltetik, így

nem a szülő és a gyerek a hibás, ez látszat,

műveltség erejének kell fellépni ellene,

de azt csak a szent hagyomány éltetése kelti fel.