Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1748)

Milyen egyszerű a bizonyítás igazságot

mondva, a saját írásunk esetében, mert nem

a korábbi írásnyomokat kell összevetni

a ma is használt ábécénk betűivel, hanem

ennek létrehívói folytonosságát látva

máig, gyönyörű hazánkban, ölelő Kárpátok

védelmében, joggal állítani, hogy a miénk,

nincs is senki más nép, aki elvehetné tőlünk.

Különösen mert műveltség-jellegünk rámutat

e teljesítmény szükségszerű születésére,

minthogy a nyelvszerkezet írástakarékosság

ösztönzője, a vagy magas, vagy mély hangokkal a

beszédszavakban, valóságtársításban mondott

alakzat és látott kép között, amit megkettőz

betűink olyan díszítése aranyékszerek,

fafaragás, fazék- s tányérfestés és csontkarcok,

hímzések esetében, mi teljes azonosság.

Nézi s látja is, szinte beavatottnak érzi

magát, aki méltó utód, érdeklődik múlti

nagyság teljesítménye iránt, máig őrizve

ég és föld közötti kapcsolat előzményünket.

S ahogy más népek nyelvében felismerhető a

közös előzmény, a népi ábrázolások és

a hatalmasok gazdagságában megjelenő

egyetemesség szintén közös eredetű.

S ha ma mi vagyunk mindehhez – írásunk eszköze

révén – legközelebb, osszuk meg a felismerést

szellemi testvéreinkkel, ne hadakozzunk az

elénk dobott koncon, épüljünk közös múltunkból,

s ha annak részleteiben még van kutatandó,

lépésről-lépésre tanuljuk meg jelképeink

olvasását, jeleink használatát, s ezáltal

sokkal jobban érteni egymást, mint ezidáig.