Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1751)

A zenét sok mindenhez szokás hasonlítani,

de az inkább bennünk születő érzésre utal,

felvillanó képekre, amik eszünkbe jutnak

hallatán annak, aminek nincs magyarázata.

Lehet önállóan is élvezni futamokat,

dallamokat, s a hangok összetett kavalkádját,

ilyenkor saját korábbi érzéki élmény jön

elő, hogy eltöltse lelkünk megfoghatósággal.

Mert az a lényeg, hogy ne üres elme válaszát

váltsa ki a zene, ne csak testünk rángatóddzon

a dob vezényelte monoton ütemre, hanem

a képzelet ritmusos válasza szerint ringjon.

Bátran lépjen vissza ama virágos mezőre,

rétre, idézzen fel gyerekkori színpompás

kiskerteket az udvar utca felőli részén,

vagy csak a zöld vetést, aranysárga búzatáblát.

Elvontabb, értékesebbnek vélt válasz is jöhet,

bú-baj sötét színekkel alátámasztva, hogy nem

véletlen szenvedünk tőle, és másik végleten

örömóda, kitágul a lét, kiugrik szívünk.

No, nem a helyéről, hanem mi magunkkal együtt,

és táncra perdül azon a földöntúli síkon,

ahová a fény nemcsak besugárzik, de áthat

mindent, átjárja a testünk, boldogság forrása.

Mindezt megtanulni nem lehet, hiába kapjuk

meg a szerkezetét, miként tér vissza új és új

változatban a fő dallam, hogyan szól alatta

a hangszerelés különböző hatásossága.

Az eredményhez, hogy a zene felemeljen, te

kellesz igazán, hogy átadd magad valósága

különbözőségének, mindennapi életünk

egyhangúságához képest, figyelve magadra.