Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1752)

A „kegyet gyakorol”, „kegyelmet ad” nem ugyanaz,

mint az isteni kegyelem érvényesülése,

ez függ célzottja befogadó akaratától,

az viszont kizárólag felső hatalomtól.

El lehet utasítani Istent világnézet

alapon, amitől nem inog meg vallásos hit

a vallásosakban, mert éppen hozzáfordulás

teszi élővé a túlvilágot, örök jövőt.

És múltat is, Isten örökös gondolatában,

mely az idők végtelenében teljesítette

létté, emberré a teremtés áldását, üres

nemlét helyére önmagából, ajándék gyanánt.

Nagy beismerése kicsinységünknek elvszinten,

hogy nemcsak a magyarázatban, azzal azonos

világkeletkezés, -fennmaradás és -végződés

valóságában sincs hiteles tájékozottságunk.

Elfogadva ez állapotunkat, igényeljük

Isten magyarázatát, tevőleges kegyelmét,

amiben tehát csupán megerősítést jelent,

ha megnyilatkozását figyelembe vehetjük.

Így aztán a kegyelem visszautasítása

nemcsak egyéni ügy üdvözülés kérdésében,

hanem Isten elleni lázadásként egyúttal

tudatlanságból fakadó cselekvésveszély.

Mert nemcsak örök életét dobja el magától,

hanem a lehetőséget, hogy az ismeretlent

a valós súlya, így érvénytelensége

szerint kezelje, remélve valamire jutni.

De ha az a meggyőződés vezeti, hogy nincs ily

viszonyunk az ismeretlenség felé, olyannak

a válaszát fogja elfogadni a létkérdést

illetően, ahol a túlvilág evilági.

Kegyet gyakorló és kegyelmet adó hatalom

már megítél, még mielőtt bármit cselekedtél,

belehelyez a rendbe, rád szabott állapotba,

befagyasztja világunkat vélt érdeke szerint.