Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1753)

Nem porladunk, nem hamvadunk, márványnál keményebb

a lelkünk edzette testünk, fémet meghazudtol

rugalmasságunk, ahogy láthatatlan parányok

tengerén úszunk, evickélünk, egészségesen.

De minden kimaradást, kihagyást megérzünk, ha

mesterségesen, akaratlan, vagy szántszándékkal

rombolnak, kicsinyítenek bennünket irigyeink,

ellenségeink, vagy csak a bárgyú tudatlanok.

Mert ártani könnyű, ami eredménynek látszik

helytelen célkitűzés esetén, de mindenki

megszenvedi aztán, ahogy a nagy egész vissza-

tükrözi ránk, egyénekre a halál árnyékát.

Pusztulás szele megcsapja viruló virágunk, 

ha rágondolunk, miként hervad el nemsokára,

ám az szerves folyamatként magot épít, érlel,

amint jóakarat szüli jócselekedetünk.

Mennyivel jobb eleve mellérendelésesen

gondolkodni és tevékenykedni, mikor minden

más ember is értünk van, mint mi értük, létezés

értelmét beteljesítve, ami egy, nincs külön.

És nem a holtunk utáni nemlétünkből kell most

kiindulnunk, hanem azelőtti jelenünkből,

amit visszafelé megerősít tapasztalat-

hegyek és -völgyek hullámzása évezredekre.

Azokat belénk, mint jövőjükbe táplálták be

az akkor élők, tudván, általunk léteznek majd

tovább, egészen a világ végéig, s kezdettől

tehát, a megszakítottság bűntelen csak látszat.

Az a bűn pedig csupán kicsinyhitűség, ami

másokon is csattan, amikor cselekvőtlenül

akarunk javakhoz jutni, mert az érdemeket

azok maguk értékelik, szoros fegyelemmel.

S ahogy sejtgépek összeállnak szervezetünkké,

erkölcsi próbák lesznek társasság színterei,

szándék, szándék hátán úgy szabályozza önmagát,

életkedvünket lélekteljesség tegye boldoggá.