Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1754)

Vannak, akiknek jótékonykodás az életük,

különösen úgy számíthatunk ide sokakat,

ha a szeretetteljes megnyilvánulást szintén

számba vesszük, lényeg, hogy nincs ellentételezés.

Legalábbis nincs kérve, elvárva érte, hanem

az adományozó, ajándékozó, szeretőn

cselekvő magától, kényszer nélkül ad, s amit kap

érte, csak övé, hálás szemek, tudat, hogy jót tett.

A szülőket „hivatalból” ide vehetjük, de

nekik kötelességük is önzetlenül tenni

a gyermekáldás felnevelését, megváltozik

életük, ha szeretetnek szentelik magukat.

Egymást és a csemetét, utódokat egyaránt

illik szeretet céljának tekinteni, nincsen

kivételezés, és mindenki nem lehet kedvenc,

hanem kinek-kinek azt adni, mi neki legjobb.

S ha vannak súrlódások, nehézségek, megosztva

könnyebb elviselni, megoldani, de csak azon

a szinten, ahol éppen a társak vannak, túl sokat

nem rakva egymás vállára, szintén szeretetből.

Idegeneken segíteni szokás volt mindig,

de régebben ők keresték fel, akitől kapni

remélhettek, élő találkozásban született

gyógyulás bajukra, örömére mindkét félnek.

Ma már távoli kapcsolatban megszólítanak

akár tízezreket valamilyen nagy cél csak ez-

úton lehetséges teljesítésére, és jön a sok válasz,

a sok kicsi sokra megy elv érvényesül szépen.

És valahogy az évkör kiemelt idejére

mindig feldúsul a szívesség szeretetadó

képessége, a családok várják a karácsonyt,

ajándékozottaké a szeretet ünnepe.

Isten azokról is gondoskodik, kik egyedül

vannak, senkitől semmit sem kapnak, a természet

adja nekik a legszebbet, a fényt, mit mindenki

más is a legfontosabb ajándékként értékel.