Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1756)

Lehet elhamarkodottan hűséget fogadni,

miben ha nem is megtévesztés működik közre,

de nem elegendő tudás, nem jó átlátása

helyzetünknek, hanem inkább elhamarkodottság.

Úgy érezzük, szorít valamilyen időhatár,

kifutunk a jó időből s lemaradunk aztán,

csábítanak utánzásra átlag emberminták,

belevágunk, ha ahogy esik, úgy puffan is lesz.

Itt inkább árt, nem segít kívülállóság-tudat,

hogy egyedül mi dönthetünk, bőrünkbe nem bújhat

bele senki, és oly sok és sokféle a tanács,

abból nem lehet kiválasztani valóban jót.

Ám mégsem ez vezet leggyakrabban tévútra,

hanem ténylegesen megfontolatlanság üres

igézete, hogy nem kell végigfuttatni minden

esetet megnézve, mi következik léptünkből.

Ekkor az első ötlethez, beugróképhez, sőt,

látomáshoz igazodó hűség kerekedik

fölénk, amihez akkortól már ragaszkodni kell,

mindent hozzá mérünk, kiszolgálójává válunk.

A mérleg nyelvét figyeljük, nem a tartalmát, hogy

mit miért lenne ildomos elfogadni, már nem

éri el felfogóképességünk csúcsát, előbb

kizárjuk hatását felszínességbe fulladva.

Pedig a lényeg a felszín alatt rejlik, lapul,

s virulhat is akár, ha nincs szándék megismerni,

mert álmodó eszünkben sincs, hogy áldozatául

eshetünk mellőzésének, nélkülözni fogjuk.

Van azért remény, hogy belénk épült gyanakvás és

a nyelvünkben élő fordulatos látásmód ki

fog lendíteni fagyott állapotunkból, s hűség

a legjobb megkereséséhez válik elvünkké.