Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1758)

fil

Mindenkinek lehet oduja, mint a madárnak,

hova visszabújhat, visszahúzódhat, amikor

viharok dúlnak lelkében, vagy kapcsolatában

a világgal, vagy csak valakivel, akit szeret.

Nehéz ilyenkor felszínen maradni, külvilág

előtt virulást tettetni, s az a jó, ha hamar

elmúlik a baj, mert meggyőzőbbek a szépségek,

jóságok, amik körbe vesznek, biztatnak, élők.

De ha hosszabb távra rendezkedik be bennünk a

lehangoltság, tényleg jobb visszavonulni, ahogy

csak lehet, elvonulni magányba, vagy ahol még

szeretnek minket, ahol bátran töltekezhetünk.

Jobbik eset, mikor nem is tudunk róla, hogy ilyen

okkal, céllal mentünk nyaralni, síelni, vagy csak

hosszú hétvégét eltölteni semmittevéssel,

ami aztán életrendünkké válik észrevétlen.

Nagyobb a baj, ha hetekre, hónapokra alá-

merülünk, kivonjuk magunkat a forgalomból,

megszűnünk a külvilág számára, úgy intézve

azért, hogy senkinek se tűnjön fel a hiányunk.

Ekkor jön segítségre az a bizonyos odú,

egyszerű léleklak, csak legszükségesebbeket

tesszük, igénytelenül étkezünk, s rosszabb eset,

ha részegre isszuk magunkat egyedül fájva.

Azaz fájdalmat kábulattal csillapítva, bár

tudjuk, magunk elől nem szaladhatunk el, és az

árnyékunk mindig utolér, bennünk pislákoló

fényt kell tüzesebbé tennünk ilyenkor, éledve.

Elegendően töltekezve saját múltunkból,

még ha abban nem volt is minden sikertörténet,

ám a teljesítményünk elhozott idáig, így

hát bízhatunk jelen súlyainktól szabadulni.

Ki kell hát állni a napvilágra, beszívni a

múló idő illatát, ami bennünk éretté

válik, egyfajta időtlen bölcsességgel tölt el,

hogyha nem is fölötte, de lépdeljünk a földön.