Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1761)

Ha messzeség mindkét irányban felfoghatatlan,

a távolságok közepén találjuk magunkat,

mérleg nyelveként, s Pascal szerint semmi az ember

a végtelenhez, de minden a semmihez képest.

De nincs bizonyosságunk egyiket illetőn sem,

azaz befelé, a kicsinység felé nem lehet

elképzelni, hogy végtelenül kicsinyül, viszont

kifelé, nagyság irányában sikerül kissé.  

Ám ott is korlátozott képzeletünk, mert előbb

lezárja a haladás folyamatát, mint azt vég

nélkül tekinthetnénk, majd túlugorja önmagát,

hogy elölről kezdje a megtévesztő látomást.

Ily alapkörülmény közt nehéz tájékozódni,

hogy mik vagyunk éber meg az álmodó eszünkkel,

mindenki maga is utána szeretne járni,

ezért más tapasztalatát kétséggel fogadja.

Vagy azért, mert érti, és nem tartja többre saját

kútfőjénél, vagy nem érti, mi miatt elveti,

sőt, kikiáltja érthetetlennek, hitetlenség

üti fel fejét, sötétben maradunk egyedül.

A tudást illetően, miként kell fogadni az

életet és a halált, ezért nemcsak meghalni

rettegünk, de az életünket sem nagyszerűségként

fogjuk fel, hanem nehéz terheket cipelőként. 

Ide vezet a bizalmatlanság, hogy mindenki

egyforma lehetne, kellene legyen, de nem az,

mert a fiatal nem érti az öreget, miért

olyan, amilyen, s öreg a fiatal lendületet.

Mert élet s halál véglet közöttire nem jutott

idő megfelelőn megtárgyalva megegyezni

a legjobb módjairól, ne kelljen minden nemzedék

esetében beesni ugyanazon gödrökbe.

Beesvén pedig, kimászás földszintre kimerít

erőt és lelkesedést feldolgozni legújabb

tudományos eredményt sötét anyag létéről

vagy hiányáról, magyarázó összefüggésben.

Hogy nincs az a ránk nehezedő két véglet, hanem

ahogy magunkat lenni látjuk, annak van olyan

eddig nem ismert tulajdonsága, a két út-vég

összemosódik, s mindazt mutatja, amit látunk.