Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1762)

A kellemetességek eredete homályos,

legalább két irányból indul kétségtelenül,

tőlünk valaki, valakik felé, s onnan hozzánk,

tömegeket is próbálnak így egyesíteni.

E névtelenség azonban nem tesz jót az ügynek,

sokkal jobb, ha névhez köthetünk kezdeményezőt,

adakozót, ajándékozót, utóbbi eset

célzottat megnevez, előbbi névtelennek ad. 

A kevésbé személyes folyamat tárgyakat és

értékeket közvetít, ajánl fel, míg közvetlen

kapcsolatban mi magunk lehetünk önmagunkat

a másik felé közelebb léptetők, átadók.

Némely viszonyban eleve megvan ez az áldott

állapot, szülő gyermek felé és viszont, úgy

éli meg a szeretet megnyilvánulását, hogy

semmi azzal ellenkezőt nem tud elképzelni.

Nem is jut be akadály ilyen kapcsolatba, ha

a külső hatás nem válik ellenségessé, minek

értelme sincs, mégis adódik gyakran, ezért nem

szabad elhanyagolni egymást felelőtlenül.

Azaz a felelősségvállalás is ajándék,

és a hosszútávú együttélés segítője,

még testben egymástól távol is fenntartható, ha

a vérségi kötelék ápolása szívügyünk.

Azért álljuk ki e próbát, hogy majd idegenek

közül kiválaszthassuk a szerelmünknek valót,

őt már e céllal ismerjük meg, ha megszerettük

első látásra, örök kellemetessé váljon.

Akkor is, ha nehézségek támadnak az élet

forgatagában, de a békés, sikeres szakasz

tündöklésében szintén, nem elbizakodva, de

mégis hittel, hogy közös jövőnk kellemes lehet.