Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1762)
- dombi52
- nov. 20.
- 1 perc olvasás

A kellemetességek eredete homályos,
legalább két irányból indul kétségtelenül,
tőlünk valaki, valakik felé, s onnan hozzánk,
tömegeket is próbálnak így egyesíteni.
E névtelenség azonban nem tesz jót az ügynek,
sokkal jobb, ha névhez köthetünk kezdeményezőt,
adakozót, ajándékozót, utóbbi eset
célzottat megnevez, előbbi névtelennek ad.
A kevésbé személyes folyamat tárgyakat és
értékeket közvetít, ajánl fel, míg közvetlen
kapcsolatban mi magunk lehetünk önmagunkat
a másik felé közelebb léptetők, átadók.
Némely viszonyban eleve megvan ez az áldott
állapot, szülő gyermek felé és viszont, úgy
éli meg a szeretet megnyilvánulását, hogy
semmi azzal ellenkezőt nem tud elképzelni.
Nem is jut be akadály ilyen kapcsolatba, ha
a külső hatás nem válik ellenségessé, minek
értelme sincs, mégis adódik gyakran, ezért nem
szabad elhanyagolni egymást felelőtlenül.
Azaz a felelősségvállalás is ajándék,
és a hosszútávú együttélés segítője,
még testben egymástól távol is fenntartható, ha
a vérségi kötelék ápolása szívügyünk.
Azért álljuk ki e próbát, hogy majd idegenek
közül kiválaszthassuk a szerelmünknek valót,
őt már e céllal ismerjük meg, ha megszerettük
első látásra, örök kellemetessé váljon.
Akkor is, ha nehézségek támadnak az élet
forgatagában, de a békés, sikeres szakasz
tündöklésében szintén, nem elbizakodva, de
mégis hittel, hogy közös jövőnk kellemes lehet.















