Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1766)

Nem vagyunk már karon ülő gyerekek, hogy fel kell

vegyen mindig valaki, egész nap, minden nehéz

helyzetben és órában, a sírás sem állna jól

nekünk, össze kell szednünk magunkat, ez a sorsunk.

Vagy inkább rendeltetésünk, kitartásunk a bajban,

sőt, ne nézzük annak, ami mindig velünk marad

már, fájás itt-ott, meg hogy nem bírunk annyit, mint rég,

illetve könnyedség alábbhagyott lelki téren.

Nyúljunk a megéltek gazdag tárházába, nézni,

felidézni, mert egész múltunk van raktáron már,

példaeseteket tudunk előhúzni, győztes

csatákat, vagy csak amit megúsztunk szerencsésen.

Ez a szerencse úgy növekszik körülöttünk, mint

ahogy gyűlik a tapasztalat, hogy nem véletlen

semmi, ami jól vagy rosszul sül el, tényleg megvan

mindennek az elégséges alapja, nincs csoda.

Viszont folyton-folyvást tevékenykedni kell, szégyent

ne érezz, ha a kedvteléseidre fordítod

időd és erőd nagy részét, legalább valamit

csinálsz akkor, nem rekeszted kedved tétlenségbe.

És gondolataid árját se fogd vissza, egyrészt

legalább emlékeiddel légy jóban, fogadd el

olyannak, amilyenek, ne lázadj a múlt ellen,

ha már meg tudod magyarázni, mi miért történt.

Ugyanilyen rá illő elmélettel igyekezz

ellátni a jelent, ahol vagy, s ahol van a világ,

oszd meg véleményed, értékelésed másokkal,

hisz visszajelzés nélkül is kapcsolódsz hozzájuk.

Ez a híd feléjük a te jövőd, magadban is

megbeszélheted, mit mondanál személyesen

nekik, énük mélyén bizonyosan meghallják, mert

a közös tudást együtt építitek szellemmé.