Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1767)

Nagyravágyó gyerekek, vagy szülők? – e kérdésre

választ kell adni. Mi az oka, hogy gyerekuralom

lett egészséges viszony helyett, gyerek parancsol

és a szülő űzött rabszolgaként végrehajtja?

Hogy zsarnokoskodhat, megalázhat elég kicsi

gyerek is, az legyen, amit éppen kíván? S ha nem

teljesítik, tör-zúz, kiabál, csapkodja magát

a földhöz, bedob „halálos” fegyvert: „Nem szeretlek!”

A szülő pedig nem áll ellent, eszébe sem jut,

nem lát kiutat, még jobban kedvébe akar járni,

aztán csodálkozik, hogy semmi eredménye, ha

bármennyire is csúcsszinten tud teljesíteni.

Azaz mindent megad, kedvenc ételt, szép játékot,

állandóan csüng a gyerek szaván, ugrik minden

rezdülésére, hogy kitalálja gondolatát

is, meg akar felelni tévhites elvárásnak.

Ami erről szól, erről az egyoldalúságról,

mintha az egész csak a szülő felől lehetne

kezelhető, a megérdemelt eredmény, és

a gyerek teljesítménye szóba sem kerül.

Mert az elviselhetetlen magatartása nem

az, ahogy a szülő megalázkodása sem, hanem

természetes módon kell fordulni egymás felé,

szeretetet felkeltve, de mégis szigorúan.

Tudván, hogy gyermekünk teljesen tőlünk függ, ezért

határozottnak kell lennünk, legalább a saját

nevelődésünk emléke lebegjen szemünk és

lelkünk előtt, mintáját követve vagy elvetve.

És hozzá is tanulhatunk, szívesen beszámol

bárki, ő hogyan csinálja helyesen, de ez munka,

többlet erőfeszítés, nem lehet megspórolni

és üres nagyravágyással intézni a dolgot.