Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1771)

Akárhogy is vesszük, nyugalom tengere az ég,

szabályosan váltakozva jön elő éjszaka

nappal után, szürkület van közte, bor régi szót

használva, hisz az az ital is agyhomályt okoz.

És aztán a csillagnak mondott közeli bolygók

ragyogása, különösen a Hold mellé járva,

olyan megnyugtató, olyan lehengerlő, ahogy

sötét háttér előtt mozdulatlanul mozognak.

Mert ezt már régen tudjuk, amint pár óra múlva

másik helyről köszönnek ránk, változik a minta,

és a mélység mögöttük sem teljesen fekete,

ezernyi valóban csillag fénye pislákol ott.

Azok még rejtelmesebbek, még állandóbbak, de

velük aztán az egész ég mozdul körben, ami

megrendítő élmény és egyben hatalom tükre,

beláthatatlan folyamatokat sejtünk bennük.

Igaz, tudunk következtetni nappali égi

kísérőnk, a Nap ereje s mozgásából rájuk,

mégis a számosságuk elképesztő, belegondolni

viszont örökkévalóságukba istenélmény.

Kapaszkodó, meg is ragadjuk vigasztalásra,

ösztönzésre, magunk elrendezésére kicsi

és nagy viszonylatában, merthogy nincs apelláta,

nincs hamisítás, mutyi, csak független jelenség.

Mégis voltak, vannak, kik sikerrel elhitették,

hogy van kapcsolatuk az éggel, félelemterhes

tekintélyt szerezve hiedelem által, élet s

halál uraivá váltak mint égi küldöttek.

Jól kell tehát olvasni az égi térképet, hogy

ne ártson velejáró képzelgés, de bizalmat,

felüdülést adjon e megismételhetetlen

látvány, és összefogást szép titkait kutatni.