Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1772)

Lehet-e a fényt és a sötétséget egyaránt

világalkotónak tekinteni, egyiket a

másiktól függővé téve, s így azonos szintre

hozva, legalábbis gondolatban elképzelve?

Vagy ez hamis egyenrangsítás, kettőzése

az egyféle világnak, ahol van alapvető,

kiindulórész, amiből minden más részletet

le kell vezetnünk, hogy értelmesek maradhassunk?

Előbbi tehát vállalja, hogy a két alkotó

rész kölcsönösen feltételezi egymást, ezért

külön-külön nem is érdemes eredetüket

vizsgálni, sokszorozódó viszonyuk időtlen.

Utóbbi idővonalat képezve mutatja

a különbséget az alkotó minőségek közt,

korábbi származtató, későbbi származtatott,

ami még tulajdonságukra is ki- s rávetül.

Erre ugrik aztán a kettőzött világ-hívő,

hogy eldönthetetlen, sötétségből születik fény,

vagy csak a fényhiány okozza a sötétséget,

így eleve léteznek és nincs közük egymáshoz.

De ha így lenne, érvel a másik oldal, nincs mód

eldönteni, hogy melyik a jobb fehér s

fekete közül, pedig egyértelmű, hogy a fényre kelljen

szavaznunk, sötétségből nem teremhetett élet.

Viszont a halál mutatja, hogy megsemmisülés

is része a létezés folyamatának, a lét

tehát örökkévalóan kétarcú, meglátni a kettőt

lehetetlen, mert hol itt vagyunk, hol ott.

Ellenben az ésszerű célszerűség, amit mi,

emberek, már látunk is, nemcsak életre keltünk,

megköveteli, hogy csúcslényekként éljünk, képet

alkotva a világ egyedülállóságáról.

Hogy aztán ez alapvető nézetkülönbségtől

független valóságra nyílhat-e rálátásunk,

fejlettnek mondott kor és tudomány kérdése lett,

de hogy válasz-e a válasz, még mindig kérdéses.