Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1773)

Bontakoztasd ki a tehetséged! ‒ a főparancs,

azzal szereted teremtődet és jársz kedvében

a téged szeretőknek, kezdeti segítőknek,

hogy aztán mindenki élvezze alkotásodat.

Milyen rögös út, melyen járnod kell eközben,

szűkebb s tágabb környezeted színvonalától függ,

rejtett szándékától ‒ ha úgy tetszik ‒, mire használ

embereket a világ, amelyben élned kell.

Esetleg akadályozza az előrejutást,

hogy a kevesebbel is megelégedj, ha sok kell

másra, mint amiről te dönthetsz, kényszer is jöhet

rád, szolgálni a harcot hazát támadók ellen.

Viszont a béke mint természetes állapot áll

fenn kezdetek óta és különösen őskori

időben, mikor még nem voltak fegyverek egymás

ellen, csak vadállatoktól kellett óvni magunk.

Életterületünket egyre bővítettük ész

szerinti találmányokkal behatolva létünk

ismeretlen lehetőségébe, összefogva,

kiegészülve másokkal, mind hatékonyabban.

Ez bomlott meg, ezt szentségtelenítette meg az

elszaporodott ember nagyobb kitettsége vészt

hozó időjárási változásnak, amihez

alkalmazkodni kellett volna, de ahelyett

embertársa ellen fordult, sokszor csapatostul,

fegyverrel, megtévesztéssel a saját hasznára

fordítsa annak javait és munkaerejét,

és e cél alantasabb volt, mint addigi eszmény.

Ilyen örökséggel élünk még manapság is, nincs

az átfogó emberségnek jó képviselete,

van viszont érdekcsoportoké, hogy nagy

erőket mozgósítsanak kisebb részért, mint emberegész.