Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1774)

Harmatos reggelre aligha ébredtünk télen,

mert éjjeli fagy megemésztett nedvességet bőszen,

de mi megváltozott mostani időkben járván,

tél helyén tavasz, az helyett nyár már a járvány.

Valami felfoghatatlan betegséget látunk

uralkodni természeten, nem az jön, mit várunk,

hőmérséklet nem megy fagypont alá, igen enyhe, 

és az ember akarata ilyen módban renyhe.

Valahogy elvesztettük a cselekvés fonalát,

elültették fejünkben hitetlenség bogarát,

nem kell elemekkel élethalálharcot vívni,

sikeres lesz tudományból életerőt szívni.

Mindeközben az alkalmazkodásról lemondunk,

mennél nagyobb élvezetre, önzésre van gondunk,

nem gyakoroljuk, hogy emitt megtakarítottat

amott hasznosítsuk, hol hiány erkölcsöt koptat.

Rendbe kellene már rakni az emberiséget,

mire nem pályázik senki, bár körmünkre égett,

legerősebb egységek önmagukat fényezik,

miközben sosemlátott vihar szele érkezik.

Mert a jólét a földön általánossá válván,

oly elviselhetetlen teher Herkules vállán,

nem lehet tovatolni, átvegye bárgyú Atlasz,

eltűnt mitológia helyén földrajzi atlasz.

Felelősség kereséskor ködszurkálás folyik,

álmagyarázat, érdekhomály nehezen oszlik,

zsákutcában egyre gyorsabban futunk a falnak,

ébredjünk fel, mert hamarosan vége a dalnak.

Eddig csak távoli gyilkos háborúkról tudtunk,

már a szomszédban jár, muszáj egyességre jutnunk,

ésszel feloldani érzelmek hófödte hegyét,

egyesített Nap-erőnk járja emberség egét.