Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1775)

Nem mondhatjuk, hogy a legjobb, hatékony tanulás

minta után történik, ha olyat kell tanulni,

amit addig senki nem tudott, kitalálni a

megoldást, vagy a kézenfekvő magyarázatot.

Mert ilyenkor vak vezet világtalant, tapogat

az ész szellemi töltet után, mivel áthidal

tudatlanságból fakadó bátortalanságot,

ne maradjon bután, találjon ösztönző elvet.

Aminek következéséből több irány felé

ível kapcsolathíd-sugár, s ahonnan visszatér,

ott van keresnivalónk, arra kell szélesebben

tekintenünk, valónk egész erejét bevonva.

És a már meglévő tudást, tapasztalatot is,

képzelet vezérelte kézügyességet, – illik,

nem illik egymáshoz gondolatkép és valóság,

már könnyebb valamiképp eldönteni ilyenkor.

Megszólal ugyanis bennünk, nekünk a természet

maga, hozzáértővé tesz, feltárja titkait,

hiszen nincs takargatnivalója, féltett kincse,

ha méltó részeseiként fordítjuk hasznunkra.

Örökké tartó örökösödéssel élhetnénk

egyre magasabb szinten elsajátítva teljes

egészét érzékelt és tudatosított világ

felépítési és működési törvényének.

De csak ha nem szakítanánk meg nemzedékenként,

eredmény-birtokosokként, szellemi erőtér

alkotóiként a mindenoldalú tudásra

törekvést, részeredményt részérdekbe fullasztva.

Dolgozzunk hát a tökéletesség kilátásán,

ha nem is mindegyre gyarapodó ismeretek

s felhasználásuk terén, a hiányosságuk,

esetlegességük miatt, de hozzáálláson.

Magatartásunk erkölcsi mércéje legyen az

egyetemesség, s ebből lebontott követelmény,

amit már igen jól ismerhetünk, nincs kibúvó,

s amire érvényes a múltból kapott jó minta.