Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1776)

Hej, akkor puszta ám igazán az ész mezeje,

amikor az ellenség nemcsak lerabolta, de

telerakta hamis érvelés mentén született,

eredetileg nem rá jellemző tényezőkkel.

Elmélettel inkább, hiszen elvi álláspontról

van szó, olyan jóerkölcsi jellegzetességről,

mely kizár mindenféle erőszakosságot, ha

rólunk van szó, hiszen nincs rá szükségünk.

S hogy másoknak se legyen, lenne, persze hogy sosem

tetszett, tetszik azoknak, akiknek lételeme

mások szolgasorba taszítása, tartása, és

erre épül egész hatalmi berendezésük.

Az bezzeg nem emelkedik égi magasságba,

mint emez, a miénk, mert rólunk van szó, hatékony

életünket megkoronázó isteneszményről,

ahogy mind beférünk az ég kupolája alá.

Nem kell az fölül, azt áttörve befurakodni

uralkodónak ide hozzánk, beláthatatlan

hivatkozást fegyvererővel erőltetve ránk,

s gondolkodásunk túlszárnyalóan nyitva marad.

Nemcsak a nehézségek győzhetők le így könnyen,

de végtelenség valódi lehetőségei

szintén előbújhatnak tehetségesség révén,

amit e világszerkezet tud biztosítani.

Viszont amikor e kétféle világnézet és

magyarázat összetalálkozik és ütközik,

kiegyenlítődésük nem lesz lehetséges, mert

ördögből nem lehet angyal, míg ő nem akarja.

És éppen öncsábítással nem akarja, másik

oldal viszont belátására vár s építene,

de a megtévesztettség vesztett helyzetbe taszít,

s ha végül elhárul vész, emelkedik színvonal.

Az egész közösségé eleve elképzeltre,

érzelmes észszerűség legmagasabb fokára,

hol az emberségünk örök jutalmát elnyeri

azzal, hogy békességes útra jegyét megváltja.