Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1779)

A vírus isten! – kemény, megdöbbentő állítás,

és nem is igaz, persze, de elgondolkodtató,

hogy ismeretcsomagról van szó, melyhez tápláló

alany szükséges, azaz mi, s mily sok van belőlük.

Belőlünk is, mert társulunk velük? – vagy máshonnan

van a mi tudásunk? – ezen a szinten nem szokás

erről beszélni, hanem a megfogható oldal

a kiindulása minden magyarázatunknak.

A vírusok meg láthatatlanok, de hatnak ránk,

és hogy mikor, az a mi állapotunktól függ, mert

valamiféle szándéktalan együttműködésre léptünk

velük, – az ősiséghez lebomlani általuk? 

Ennyire nem veszélyes ‒ végzetes ‒ kimenetel

szokott történni, a gyászos eset inkább ritkább,

de ez az akaratlan együttműködés örök

természetet mutat, mintha most is teremtődnénk.

Azaz szükségünk van a legalapvetőbb szinten,

sejtéletünk összetevő elemei terén rájuk,

bár ma rideg a fogadtatásuk, mert támadást

vélünk ‒ értelmezünk ‒ külső behatolásukban.

De mivel még nem tudjuk pontosan sem értelem,

sem testi mivolt létrejöttének létokát és

idejét, minden irányban tapogatódznunk kell,

hogy eltaláljuk a különleges valóságot.

De mintha egyszerű, röviden az anyag maga

könnyebb dió lenne és már feltörtük volna, ám

az is titok, s még csak az sem biztos, hogy ott

vírus nem szerepelt, csak a kőbe beletört bicskája.       

Ezért még ma is nagybetűs Istentől várjuk a

választ, sokszor feltenni sem tudott kérdésünkre,

elfogadva, hogy képes velünk közölni, amit

jónak lát, hogy tudjunk, no, de hogyan működik ez?

Hiszen a földön csak egyszer járt, ezer meg ezer

évvel ezelőtt, azóta elvmagjai bennünk

s kívülünk, segíthetnek mindent teremtett világ

képét és az értelmesség látszatát nyújtani.