Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1782)

Egyedül a léleknek van két iránya, minden

más egyirányú, vagy előre halad, vagy

hátrafelé, azaz lebomlik, szabad gondolat

a lelki, meghatározottság az anyagi lét.

Nemcsak az emlékezetről van szó, aminek

nincsen káros következménye ránk nézve, de ha

testi állapotunk mozoghatna visszafelé,

elvesztenénk jelenbeli azonosságunkat.

Ha a gondolkozás természetét magyarázni

más nem képes, mint a lélek, annak létét szintén

bizonyítja ez az összefüggésviszonylat, s így

lelkünkön át jutunk ki magunkból, magányunkból.

Másokhoz és a világhoz, amit jó esetben

észre sem veszünk, lelkünket nem érzékeljük, az

maga vagyunk, minden összekapcsolódásával

együtt, azaz lélekként bejárjuk birodalmunk.

Ez pedig nem csupán területiség, hanem jó

és szép elvont ismerete tanulságos példák

szem előtt tartásával, megtörtént eseményben

részvétellel, hallottakkal, tudottakkal, öröm

vagy bánat beleélő együttérzésével, így

nem kimaradással semmiből, ami emberi,

és szándék szerint mindenből, ami embertelen,

lelki tevékenységünk elviként határtalan.

Kell hozzá a testünk, kétségtelen, de hogy melyik

melyiket hívta létre, titokzatosságként

adódik nekünk, találgatjuk, de eldönteni

nem tudjuk, amibe belenyugodni sem lehet.

Vigasztalásként marad a lélek két iránya,

melynek a jövő felé terjedését kevéssé

ismervén, alkotást megelőző tervezésen

túl véljük önálló túlélési képességét.

Utóirat:

Tehát az idő – pontjaiban – testi, s a lélek

időtlen. Időnek sincsenek pillanatai,

nincs kezdete s vége. Végtelen találkozási

pontja a test, amely határtalanul végetlen.  

A van meg a nincs ugyanaz, s ez felfoghatatlan,

de egyként felfogható, mely egység tudatunkban

oszlik fel lét és nemlét tájára, mely kettő ugyanaz,

szétszakítását lét s nemlétre gondolat végzi.