Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1787)

Bolygónk az érzéklet számára felfoghatatlan:

talajként lábunk alatt, beszívva levegőjét,

mert csak így tényszerű valóság – messzi látványa,

műhold-látcsővel vagy onnan saját szemmel, hamis.

Távolról beláthatón gömbalak, még messzebbről

kis golyóbis, de lényege számunkra itt lenn van

jelen, hogy életet fejleszt magából, mely tovább

lépett felénk, értelmes lényként működünk rajta.

Tudunk magunkról elkülönülten életvilág

feltételrendszerében mindentől, ami nem mi

vagyunk, mert azok már tudatunk összetevői,

egyediségünk összességünkből kiszakított.

Mi sem tudunk megállni magunkban, és kilépvén

társas mezőre, virágos létezésre nyílik

áldott reménység, mit tömegével nem tiporhat el

egészségtelen lélekből eredő önzőség.

Aki kiszakítja magát közösségi szellem

mindenoldalú részesedéséből pillanatnyi

előnyért, megbomlottsága emberség kárára

válik, önerőből fenntarthatatlan vágypokol.

Az égről is a maga hamis fennségét hozza

le a földre, szerető egyistent ártó sokká

téve, minek hihetetlenségét erőszakkal

pótolja, rettegett igazságtalanság rémével.

De az a sok virág a réten, mérhetetlenül

sok emberlélek a létezés tengerében, nem

engedi elsüllyeszteni ésszerű hajó,

szerelemben született kiválóság gyümölcseit.

Párhuzamosan halad kibontakozó szépség

gyarapodása és embervilág megalázó

megsemmisítése hazug haladás nevében,

kétségtelennek kell hinnünk előbbi győzelmét.

Nincs ember a józanész szerint, aki a rosszat

akarja, és ennek megfelelő törvényeink

értelmében kell eljárnunk, mert van eszközünk a

jó kizárólagos és nyitott útjára lépni.