Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1789)

Ha lehunyod a szemed, nem látod a világot,

ahogy alvás közben sem működik öntudásod,

ébren is szereted kikapcsolni magad néha,

süketnek-vaknak minden hangzás és látvány néma.

Tettmezőn a szekér erőfeszítéstől halad,

az idő megszakíthatatlanul végigszalad

egy-egy ember egyedi ívű életvonalán,

sikeres, ki felmászik önmaga pókfonalán.

A lényeg, hogy nem tudod kivonni létből lelked,

ha elfáradván a tested nem bírja a terhed,

eldobandó lehet minden felesleges holmi,

hanem attól nem szabadulsz, hogy tudsz gondolkodni.

Az pedig nem kérdés, hogy szükséged van másokra,

figyelmük nélkül üres az én, ne nézz más okra,

nézetedet gazdagítsd ellenvéleményekben,

de mindig legyenek barátok a közeledben.

Sőt, a szellem benned mással akar érintkezni,

ekkor szégyen nélkül tudod burkod levetkezni,

csupasz tudat meztelennel találkozik s boldog,

eszményizzás eltünteti minden lélekfoltod.

Itt ne állj meg, ekkortól tehetsz sokat igazán,

győzelem felé lendíteni sokak igazán,

közben észreveszed, méltatlanra kerül rendjel,

sebző igazságtalanságtól ne keseredj el.

Ne hunyj szemet fölötte, ne viseld szó nélkül el,

nyitott szemmel többet látsz, érzékenyített füllel

meghallod a megoldásra vezető szózatot,

megízlelheted a „mindenki jól jár”-zamatot.

Ahogy éjjel, alvás közben tudsz ágyat tapogatni,

mélytudati érzületet sem tudsz halogatni,

azonnal megvalósulásra mozdul jó ötlet,

honnan, ne kérdezd, de előjön társas egyöntet.