Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1793)

Logikus-e, ami ésszerű, sokaknak azért

nem egyértelmű, mert rajtunk kívülinek tartják

az egymásból következést, és értelmi szinten

érvényesültnek az ember legmagasabb fokát.

Így pedig isteni elrendelésűnek látják

a természetet, ami külön valami hozzánk

képest, s mi ugyan belőle vagyunk, de értelmes

lénnyé Istentől kapott lelkünk révén lehettünk.

Itt aztán meg is áll a tudomány és álmélkodik,

milyen végtelenül gazdag a külvilág rendje,

mennyi törvényszerűség felfedezhető benne,

ez aprólékosság szintén Istenhez köthető.

Sejtjük azonban a régmúltból feltárt leletek

által, hogy maga az ember nem mindig volt ilyen,

mint most, jobban mondva megvolt mai képessége,

de világelsajátításban hátrább volt, mint mi.

Pedig a világ neki is ugyanúgy feltárult,

sőt, természeti lényként még jobban is, s élt vele,

hiszen túlélte az akkori kihívásokat

és elszaporodott a földön, belőle vagyunk.

És még a színvonalban sincs kivetnivaló, mert

a mindenkori boldogság a mérce, amiben

neki sem lehetett hiánya, lélektörténet

bizonyítja, de akkor miben volt alsóbb szinten?

Miért érezzük ma, a repülés korszakában,

hogy végsősoron nem cserélnénk vele? – tegnapi

dolgainkat sem vállalnánk, hogy megismétlődjön,

nemhogy a régmúlt nagy létbizonytalanságait.

Bizonyára azért ragaszkodunk a mához, mert

a világlogikát ésszerűségünk adja és

gazdagítja, tette ilyen bonyolult nagyszerű

adottsággá, ahogy ma érezzük és élvezzük.

Nem mennénk vissza a múltba semmi áron, még ha

ott lenne is igen sok elrendezni való, hogy

másként folytatódjon a történelem, ne ilyen

szomorú látványt nyújtson kis és nagy háborúkkal.

Ha igaz lenne, hogy szellemileg nem fejlődtünk,

vagy néha visszafejlődtünk, akkor ugyanazon

a színvonalon lennénk – alkalmazkodva békés

módú élethez mint legértelmesebbhez – ma is.

De nem vagyunk ‒ és bár újabb fegyvereket is bőven

kitaláltunk ‒ sokkal-sokkal több, amivel a

gyönyörűséges létezésünket aranyoztuk,

fényesítettük, méltóvá Isten örömére.

Így aztán az elvont elemzésben összecsúszik

a két oldal eggyé, természetlogikát ember

lát meg, tapasztal s felfedez, de örökös elme

képessége teszi lehetővé, öntudatban.