Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1796)

Szélsőséges múlt felé árad ma is figyelem,

legyen olyan szép és jó, mint modern történelem,

vagy ha az rettenetes, csúnyuljon meg a régi,

mindegy, de az emlékét hamisítás kíséri.

Lehet, csupán azzal, hogy mást tartunk ma fontosnak,

mint ami túlélését jelentette korszaknak,

olyasmit emelünk ki, ami nekünk célzatos,

nem baj, hogyha nem igaz, csak legyen jó hangzatos.

Kezdjük a boldogsággal, mi volt annak alapja,

élelmét a termőföld igen gazdagon adta,

mert a szorgos kezeket isteni ész vezette,

kinek-kinek mi jutott, eredményesen tette.

Évszázadok elteltek, s nem volt szükség váltani,

szerszám és tapasztalat tudott hasznot hajtani,

annyi ember született, amennyi épp elég volt,

jelképekből tanultak, tanított éji égbolt.

Háborút nem ismertek, vadállat volt ellenség,

király nem volt s hadvezér, Nap uralkodó fennség,

unalmat sem ismertek, mert a világ egésze

foglalkoztatta őket, legyen eszük a része.

„Hajh, de bűneink miatt” vakok lettünk a jóra,

nem hallgatunk manapság sem szép, sem igaz szóra,

pusztulásunk áldozat idegenek oltárán,

pusztítók üdvözülnek elnyomásunknak árán.

Így az, aki oly régen élt s nem használt erőszakot

embertársai ellen, s egymásnak hitelt adott,

lenézett lett, pária, szolgaságra ítélve,

utólag értékelten alacsonyrendűn élve.

Értéktelen sokaság, kevés kiemelkedő,

végső soron csak harcos lehet dicső és nyerő,

így aztán ami ma van, ilyen kétes gyökerű,

kétszer hazug, mert neki múlt nem lehet nagyszerű.