Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1797)

Hírünk régtől ideszáll,

hozza szép lélekmadár,

Turulnak hívtuk utóbb,

történelem-nyárutón.

Amikor már harcolni

kellett a szabadságért,

nem elég volt locsolni

virágot a látványért.

Feláldozott ifjakat

sirattak szerelmeik,

és ha a szív megszakad,

szomorúsággal telik.

Gondoljuk meg most tehát,

milyen elvetemült lett,

aki halál-ideát

hatalmi eszközül tett.

És aztán azt szolgálta

ország-világ embere,

lelkét ördög megszállta,

ki ezt kincsként kezelte.

Az lett üldözött lélek,

aki bűnre mutatott,

Isten elleni vétek

így bűntelennek jutott.

Körben kereszt jelképe

örök ellentmondásként,

hogy máig tart bűn kénye,

pedig lehetne másként.

De ha nem gondolunk rá,

nem kutatjuk, keressük,

mi lett jó sorsunkká,

hogy örök mintának vesszük,

kicsúszik a kezünkből

a jó élet emléke,

elillan az eszünkből:

lehet módszer a béke.

Pedig milyen jó lenne,

úgy élni ahogy mondják, 

határtalan higgy benne,

minden bajunk megoldják.

Ám mégis riogatnak,

elszabadul a pokol,

hogyha tőlünk nem kapnak

teljhatalmat zálogon.

Ami a mi jólétünk,

s mintha tennénk kockára,

midőn olyasmit védünk,

mint szólás szabadsága.

Vagy a cselekvésünkké,

szabad, ami nem tiltott,

az új nem lesz vérünkké,

ha parancstett mást irtott.

Nem véletlen tér vissza

vágyunk lélek határra,

forrásunk legyen tiszta,

biztos jövőnk számára.

Hitünk újra feltámad,

könnyünk széltől felszárad,

mit fúj régi szellemünk,

szárnyal lélekként velünk.