Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1799)

Ki emlékszik már ezerkilencszáznyolcvannégyre?!

Pedig a világpolitika kötélen táncolt,

nem annyira az atomhalál tudata kínzott,

hanem hogy tankok szétlőnek városokat újra.

Halódó világhatalom rúgott utolsókat,

nagyon fájhatott volna, ha célzottan megindul

s a katonák megmossák lábuk az óceánban,

elavult eszmekórságról már nem is beszélve.

Akkor két eszköz támadt megfékezni a nagy bajt,

az egyik fegyver, mely csak az embert pusztította

és így a nagyvasak megálltak volna félúton,

a másik vélt erkölcsi fölény, mi mára elveszett.

S e második fejlemény miatt kell visszanézni

elmúlt negyven évre, hol rontottuk el ennyire,

hogy a mélyben megbújó örökös megtévesztés

elérte a nyugatot is, kelet leomolván.

Egybeforrasztva nem lett sajnos az emberiség,

helyette félelem terjedt ki a bolygónkra,

hol jelenik meg a rendcsináló világerő,

parancsolva oly haladást, mi csak neki szolgál.

Ez a világszolgálat aztán ellankasztotta

a saját kezdeményezőkedvet, öncélúvá

vált magas életszínvonal, tudomány ment tovább

érdekrend szerint, míg a nép csömörig élvezett.

Köldöknézés önáltatás fertőjébe fulladt,

nem szent már múlti nagyság, sem természetesség,

sok verembe esett nem hagyja magát kihúzni,

mialatt a többség csak bámul, hogy ilyen lehet.

Most aztán elszenvedjük mindenfajta tobzódás

hatását, mi rajtunk csattan, gyengén s erősön is,

világrémekkel riogatnak eredményesen,

s elfelejtettük, hol lakik a megoldás-isten.