Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1801)

Le lehet-e élni egy egész életet hazugságban?

De le ám, különösen ha senki nem tud róla,

legalábbis környezetében, mi az igazság,

ilyen eset sok van, például hogy ki az apa.

Van tehát jótékony hatása is, kegyes csalás,

mondják rá, halálos betegséget elhallgatnak,

csúnyább, ha nem közlik valakivel, hogy sosem lesz

belőle bajnok, virtuóz, de pénzt fizet érte.

A kiképzésért, mi nem elegendő, ha nincsen

tehetség a növendékben a tanultak iránt,

ő már jobban jár, ha minél előbb megtudja az

igazságot, és más területen próbálkozik.

De amikor sok emberről van szó, tömegeket

kellene megismertetni nekik nem kellemes

valósággal, netán nemzedékek óta folyó

agymosás hatásán változtatni, nem fog menni.

Vagy nem lesz egyszerű, sőt, igen hosszadalmas, mert

a bevésődés itt is működik, „az iskolában

mást tanultam” jelszóval utasítanak vissza

minden kezdeményezést jó útra terelődni.

Hogy honnan van e jelenség, kinek érdeke

mentén alakult, szintén nincs nem beavatottak

orrára kötve, mert többnyire a hatalommal

kapcsolatos, s csak finom megkülönböztetéssel

megragadhatók egyáltalán gyanús jelei,

melyek elárulják, hogy hamis történelemmel

szolgál a tudományosnak tekintett tekintély,

ami beívódott agyunkba és bőrünkbe.

Azaz a mélyben és a felszínen is elhisszük

a sorsunkat meghatározó összefüggések

hazug beállítását, tények elhallgatását

pedig elutasítjuk, ha figyelmeztetnek rá.

Mert oly gazdag az élet, nagy a Föld, mást mondani

nem lehet hihetetlen hasonlóságaira,

mint hogy azonosak vagyunk régmúlti magunkkal,

mégha az iszonyú messze is van téridőben.

Ám a tartalmi egyezéseket a műveltség

okozza, és kihatása igen hosszadalmas,

miközben formai jegyek változatossága

szintén megszületik, elhatárolódó módon.

Magyarán, ahogy a testi mivolt is azonos,

mégis minden ember igencsak különböző lesz,

úgy a szellemiek azonos alapján épült

világunk nagy különbségekre képesen virul.

De megmarad benne kedvező körülmények közt

az ősi jellegű testvériség, mint minálunk,

és mindenki másnál hasonlót feltételezünk,

ezért hirdetjük azt, hogy szeresd ellenségedet.

Az ellenség pedig „köszöni” jóindulatunkat,

úgy tesz, mintha barátunkká válna, helyünkbe lép,

s már ő isteni akarat beteljesítője,

nem fordulhatunk ellene, ha elnyomást végez.

Inkább igyekszünk gyökereinket, mit nem lehet,

mégis, ugyanonnan eredeztetni, mint fölénk

kerekedők, ámde győzni csak azzal tudhatunk,

ha vállaljuk kezdetektől folytonos jellegünk.