Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1808)

Ha átpasszírozod nézeteidet népedről,

hazádról a józan megítélés tűfokán, vagy

ami ugyanaz kell legyen, a tudomány

naprakész legfejlettebb válaszain, meglepődsz.

Ám ez nem történik egyik napról a másikra,

olyan nagy az adathalmaz, ha kutatásba fogsz,

hogy csak sokára jutsz eredményre, visszariadsz

esetleg előbb, minthogy az igazságot látnád.

Sőt, ilyet el sem kezdesz, ha elfogadod a mát

a múlt szükségszerű fejleményeként, hogy csak a

részleteket kell feltárni, mert törvényszerűség

érvényes a történelemben nagyvonalakban.

Eme felszínen persze nincsen visszariasztó,

legfeljebb keseregni lehet, hogy mit osztott a

sors számunkra, de mélyebben beleásva magad,

ellentmondásokra lelsz, feloldhatatlanokra.

Legalábbis az addigi keretek közt nincs

magyarázat, amit egyébként mindenki hűen

elfogad, nem kérdőjelezve meg a bevett rendet,

nem tagadva a tudomány alapját, szentségét.

Viszont tudjuk, a gazdagnak nehezebb bemenni

Isten országába, mint a tevének átmenni

a tű fokán, és mi a történelem szegénye

vagyunk, keressük meg hát azt a csodaországot.

Lépéseinket, gondolatunkat önmagunkról

hozzá kell igazítani a feladathoz, hogy

valóban Isten szegényeként szerepeltessük,

ahogy történt valójában, hamis sallang nélkül.

Mert szegénységünk oka éppen nagy gazdagságunk,

akiktől mindig elvettek, ezt kell bevallanunk,

nem állandóan elvevők közé vágyakozni,

bár ők úgy állítják be, hogy mindent csupán kaptak.

Mert megérdemelték, úgy hozták a fejlődést ránk,

mint Nap a világosságot, elhitették velünk,

nélkülük még mindig szervezetlenségben élnénk,

szolgálatukra lennünk kitüntetésnek vegyük.

S ha már mindent meghatároztak földön, képesek

az égben is, születés előtti világunkat

összekeverve halál utáni életünkkel,

oda is kiterjesztve itteni hatalmukat.

Leleplezőjüket keresztre feszítették, de

az ő érvrendszerét a mi életmódunkban, a

békességességben ismerhetjük fel, nem támadó

harcmodorra épült elnyomó uralkodásban.

Ne ez utóbbi nyomait keressük tehát a

múltunkban, hanem egyenrangú együttműködés

elvét, gyümölcsöző gyakorlatának példáit,

s létezésünk végtelen gazdagsága tárul fel.

De nem a megszokott alárendelő jelképek,

fogalmak és megaláztatás kínlódásában,

s hogy azt megérdemeljük, ne lázadjunk ellene,

ami oka volt sorozatos leverésünknek,

hanem az emberi élet szent újdonságának,

isteni kiválóságunknak, egyedülálló

szellemi teljesítményünknek a tudatában,

ami boldogsággal tölt el minket és mindenkit.