Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1810)

Mind, aki világkeletkezésről gondolkodik,

nem jut el a valódi kérdéshez, mi a semmi,

arra vár választ, mi volt a világ előtt, s máris

a keletkezés előttre lépett, ott tapogat.

És túlnyomórészt ezzel találkozunk, hogy erről

az eseményről beszélnek, úgy, hogy megpróbálják

kitalálni, milyen állapotból indult felénk,

mai mivoltunknak jó alapjául szolgálni.

Fogalomzavarról van tehát szó, bármennyire

is tanult tudós fők kutatják, színvonalasan

foglalkozva vele, ami közember számára

érthetetlen bonyolult képletekkel történik.

Hiszen ami keletkezik, nem volt előtte, és

amiről tudjuk, hogy létrejött valamikor, az

sem keletkezés, hanem átalakulás, ebből

abba, és összetevők száma igen nagy lehet.

Mondjuk is, hogy a mindenség felfoghatatlanul

végtelen, így benne az általunk látottakat

csak kis részének kellene tekinteni, de a

nagyobb rész is befolyásol valahogy bennünket.

Például hogy onnan valók vagyunk mi is, csakhogy

teremtődésünk – amit egész jól nyomon tudunk

követni, meghatározva idejét és módját

egyre pontosabban – persze csak ránk vonatkozik.

Így a teremtés fogalma nem keletkeztetést

jelent, ámde előállítást, nem a lét szintjén

történik a változás, hanem a létezésén, 

amit e szó takar, bárki legyen az alkotó.

Ám a teremtődés okozója s az alkotó

sem azonos, megkülönböztethető ugyanis

e vonatkozásban a véletlenszerű és a

tervszerű, előbbi cél nélküli célszerűség,

utóbbi szándékos, képzeltet akarás mentén

történő befolyásolása folyamatoknak,

s mint ilyen fölötte kell álljon szellemileg a

tevékenysége tárgyának, ember a kivétel.

Mert aki tanít, nem magasabbrendű, mint akit

tanít, csupán előrébb jár a tudásban, avagy

jobban begyakorolta, s lehet, a tanítványa

túlszárnyalja, így megy az embervilág előre.

S talán velünk a kérdéskör tekintetében ez

a probléma, hogy túlságosan előre mentünk

már ahhoz, hogy ne képzelnénk el, amit mi tudunk,

kiterjeszthető akár az egész mindenségre.

S ennek legfőbb tanulsága, összegződött tudás,

hogy amint minden keletkezik és elmúlik, úgy

ez arra is vonatkozik – amit képtelenek

vagyunk közvetlenül elérni –, egységesség miatt.

Ez az egyetlen fogódzónk, ha komolyan vesszük

a követelményt, mit tudomány elé állítunk,

de ha a két említett alapvető fogalmunk

sem tiszta, jogosan kérdezünk-e az egészre?

Bizonyára nem, de ha ezt várja el cserébe

támogatásért a társadalom irányító

közege, akkor ezt kell közvetíteni a nép

nagy tömege felé, úgyis meseként tekint rá.

És tisztelnünk kell a meséket, mert a régmúltról

egyedüli beszélt hírforrások, igazságot

mondanak az embervilágról, s ez igen fontos,

fontosabb, mint amit a világ mond az emberről.