Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1815)

Hála és köszönet kijárna minden embernek,

aki világra jött kedvünkre cselekedni, mert

ellenkezőre is fordulhatott volna, s ha nem,

hát tette nem kap elég figyelmet s értékelést.

Valamikor elmarad a gyermek- és ifjúkor

szokásos rendszerinti jutalma, simogatás

előbb testi és lelki téren egyaránt, majd a

sikerek, magasabbra lépések ünneplése.

Amikor kilépünk önállóság színpadára,

mintha hibát, mulasztást követtünk volna el, úgy

viszonyul hozzánk a közeg és a többi ember,

versenytárs leszünk, ellenfél, alig tudva róla.

Mert hisz nem akarunk azok lenni, sem kárára

valakinek, mi csak élni, jót cselekedni és

másokhoz jóhiszeműen fordulni szeretnénk,

folytani életünket, mint addig a családban.

„Az emberiség nagy családjába”, amit már csak

idézőjelben mondhatunk, mintha túlzás lenne,

álom csupán, hogy a kisközösség színvonalát

akár a legnagyobb is kedvünkre teljesítse.

Önmagát az emberiség persze nem ragadja

derékon, hogy kipenderítse e helyzetéből,

még fogalma létezését is kétségbe vonják:

birtokolhatatlan, gyeplőjét nem fogja senki.

S ha irányíthatatlan, annak élő mivoltát

tagadják a mindent irányítani akarók,

mégis, a legnagyobb emberi egységek fölé

kerekednének, amihez vannak eszközeik.

De ezek rossz irányúak, fegyveres elnyomást

gyakorolnak, ahol parancsuralommal nem megy,

viszont ennek természete, hogy többe kerül a

leves, mint a hús, emberségesség-hiány lép fel.

Szabadságtalanságnak is mondhatjuk, amikor

az egymás melletti szabad önválasztó rendszert

egymás alá- s fölé rendelése megszünteti,

mind nagyobb terheléssel alacsonyabban lévőn.

A szükségletek szigorúan szabályozottak,

mesterségesen kialakítottak, olyanként,

hogy hasznosságukat ne a fogyasztók élvezzék,

hanem a kiszolgáltatottakat kiszolgálók.

Azaz itt van a szűkítés-kutya elásva, hogy

felnőttként már ne legyenek különös vágyaink,

elsődleges célként megélhetés gondját tudjuk

enyhíteni, megoldani nem: jön új szorítás.

Így lesz szükségszerű, hogy az egyén kevesebbet

kap nemcsak fizetésként, de személyiségének

jósága, sőt szépsége tényéért egyáltalán

semmit, csak párjától, családjától, ha szerencsés.

Mert ha több nemzedék óta tart ez az elnyomás

azon a rétegen, ahová tartozik, kisebb

az esélye „társadalmi felemelkedésre”,

s ne csodálkozzunk, ha fentebb lévők őrzik koncuk.

Viszont nem kell feltétlen nagy képen keseregni,

sokat nyújt a kis kép mindazok számára, akik

okossá válnak ésszerűen védekező kis

helyi közös szellemi s lelki tényezők által.

Egymás szeretete, sírig tartó hűség és a

szerelem égi áldása túlszárnyalva világ

fene csábításait, helyreállítja hitünk,

hogy az ember legyőzhetetlen – ember által is.