Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1816)

Képzeld el – úgysem tudod –, hatalmas nagy földgolyón

ül a házad, országod, mely beterítve fűvel,

fával, hegy-dombbal és síkkal, folyókat is folyat

magán, sőt tengerrel, óceánnal borítva be.

Mint az asztalterítő, de nem lapos felület,

terepasztal mindez, bár látványa ilyet mutat, 

és még csak nem is szilárdan áll a talpad alatt,

hanem a világűrben száguld eszeveszetten.

Ami nekünk természetes bizonyos határig,

azon túl képtelenség, hogy gömbbé hajlik a föld,

és nem egyhelyben áll, forog és száguld önmaga

és a fényes Nap körül, megállíthatatlanul.

Pedig milyen jól elvagyunk ezzel itt és most, mit

elődeink ősidők óta hasonlóan és

eredményesen kezeltek, szemléltek, ránőttek,

lassanként a Föld Urának tekintve magukat.

És nem fértek bőrükbe, s nemcsak szerelem miatt

ugrott ki a szívük szinte a helyéről, hanem

időnként az élelem is elfogyott valamely

külső ok miatt, megismerték a félelmet is.

Sőt, okos-ügyes válasz helyett félelemkeltés

eszközéhez nyúlva lett sikeres egy banda a

nehézségek közepette, s ez mint ragályos kór,

azóta is terjed, többieket leigázva.

Akik nem nyugodtak bele, vagy nem tudtak róla

sok helyütt, hogy ilyen veszély is fenyeget, támad,

folytatták a békés világmegismerésüket,

saját sikerük építését töretlen ívvel.

Ez pedig csábító célponttá tette őket a

rájuk törők számára, akik csak évezredek

alatt jutottak el addig, hogy megszervezzék a

letiportakat, ne csak felgyújtsák, legyilkolják.

És kezdték tovább vinni az ismeretek áldás

mivoltát, de kétélű fegyverként, mert a hadi

készülődést sosem hagyták abba, viszont jutott

elég erő már emberi fejlesztésbe fogni.

Pompa, fényűzés ugyan kevesek kiváltsága

lett, de mintaként szolgált, magasságából csurrant-

cseppent az alul lévőkre, miközben fentiek

még feljebb, égbe vágyódtak, oda hitték maguk.

És hogy onnan jöttek, isteni küldöttek ők, nincs

hozzájuk hasonló földi szülemény, emberi

tudásból fakadó nagy alkotások is őket

dicsőítették – dicsőítik máig az embert.

Viszont amint tudásban odáig haladtunk, hogy

pontosítottuk a Föld–Hold–Nap-viszonylatokat,

az állócsillagok járását is becserkésztük,

kicsúszott a talaj a hatalom lába alól.

Nem maradt hivatkozási alap felsőbbrendű

létezésükre, ha a világűr vándorai

égitestek, nem emberek, s ha porszem létünket

jó együttműködéssel folytathatjuk tovább.

Meg kellett, kell szokni a vizsgálati eredményt,

mit tudomány természet és társadalom felől

kapott, mindenki szorgalmas hangyaként éljen,

és hogy a bámult csillagok nem néznek vissza ránk.