Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1816)
- dombi52
- jan. 13.
- 2 perc olvasás

Képzeld el – úgysem tudod –, hatalmas nagy földgolyón
ül a házad, országod, mely beterítve fűvel,
fával, hegy-dombbal és síkkal, folyókat is folyat
magán, sőt tengerrel, óceánnal borítva be.
Mint az asztalterítő, de nem lapos felület,
terepasztal mindez, bár látványa ilyet mutat,
és még csak nem is szilárdan áll a talpad alatt,
hanem a világűrben száguld eszeveszetten.
Ami nekünk természetes bizonyos határig,
azon túl képtelenség, hogy gömbbé hajlik a föld,
és nem egyhelyben áll, forog és száguld önmaga
és a fényes Nap körül, megállíthatatlanul.
Pedig milyen jól elvagyunk ezzel itt és most, mit
elődeink ősidők óta hasonlóan és
eredményesen kezeltek, szemléltek, ránőttek,
lassanként a Föld Urának tekintve magukat.
És nem fértek bőrükbe, s nemcsak szerelem miatt
ugrott ki a szívük szinte a helyéről, hanem
időnként az élelem is elfogyott valamely
külső ok miatt, megismerték a félelmet is.
Sőt, okos-ügyes válasz helyett félelemkeltés
eszközéhez nyúlva lett sikeres egy banda a
nehézségek közepette, s ez mint ragályos kór,
azóta is terjed, többieket leigázva.
Akik nem nyugodtak bele, vagy nem tudtak róla
sok helyütt, hogy ilyen veszély is fenyeget, támad,
folytatták a békés világmegismerésüket,
saját sikerük építését töretlen ívvel.
Ez pedig csábító célponttá tette őket a
rájuk törők számára, akik csak évezredek
alatt jutottak el addig, hogy megszervezzék a
letiportakat, ne csak felgyújtsák, legyilkolják.
És kezdték tovább vinni az ismeretek áldás
mivoltát, de kétélű fegyverként, mert a hadi
készülődést sosem hagyták abba, viszont jutott
elég erő már emberi fejlesztésbe fogni.
Pompa, fényűzés ugyan kevesek kiváltsága
lett, de mintaként szolgált, magasságából csurrant-
cseppent az alul lévőkre, miközben fentiek
még feljebb, égbe vágyódtak, oda hitték maguk.
És hogy onnan jöttek, isteni küldöttek ők, nincs
hozzájuk hasonló földi szülemény, emberi
tudásból fakadó nagy alkotások is őket
dicsőítették – dicsőítik máig az embert.
Viszont amint tudásban odáig haladtunk, hogy
pontosítottuk a Föld–Hold–Nap-viszonylatokat,
az állócsillagok járását is becserkésztük,
kicsúszott a talaj a hatalom lába alól.
Nem maradt hivatkozási alap felsőbbrendű
létezésükre, ha a világűr vándorai
égitestek, nem emberek, s ha porszem létünket
jó együttműködéssel folytathatjuk tovább.
Meg kellett, kell szokni a vizsgálati eredményt,
mit tudomány természet és társadalom felől
kapott, mindenki szorgalmas hangyaként éljen,
és hogy a bámult csillagok nem néznek vissza ránk.





















