Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1820)
- dombi52
- jan. 17.
- 2 perc olvasás

Voltam már s leszek még, megmondták, mióta, de hogy
meddig, senki nem tudja, de viszonylag pontosan
sejtem mégis, és valahogy ahhoz tartom magam,
érzelmileg viszonylag nyugodt hozzáállással.
De lelkileg felkészülten bármely pillanatban
bekövetkező végre, mi arra próbatétel,
ne legyen lelkiismeretfurdalásom élni,
s örökös jutalomként jön el minden új napom.
Nemcsak én vagyok ezzel így, de azért sokan
nem ilyen tudatosak, inkább megtörténik velük
az élet, a „nagy kérdésekről” nem gondolkodnak,
ami jól elmegy, mert a végeredmény ugyanaz.
Nem is magunk felé kell annak következményét
érvényesíteni, ami megmásíthatatlan
tény és öntudatra ébredésünk óta tudott
számunkra, hanem közösségépítésünk terén.
No, nem a végrendeletre gondolok, hogy azzal
el lehet érni utólag valamilyen hatást,
főként családi környezetünkre, hanem élő
kapcsolatokra és viszonylatokra figyelni.
Összefüggéseket megismerni és tudását
addig elraktározni, míg értő fülekre nem
lelünk, és átadni, amint megélt tapasztalat
tanulságait is befogadókba ültetni.
Mert állítom, ennek a minden emberből jövő
tanításnak nagyobb a jelentősége, mint az
összes iskolának, utánuk gyakorolni kell
ott és azt, mit munkába állva csinálni fogunk.
De életmódunkat illető mozzanatokat
egyből tenni kell, véghezvinni olyan dolgokat,
melyekre nem lehet felkészülni másként, mint hogy
elfogadjuk öregebbek, „nagyfiúk” mondását.
Mert mondják ám kéretlen is, csak nem figyelünk rá,
mert azt hisszük, meg akarnak alázni azzal, hogy
mi még tejfelesszájúként nem találkoztunk az
igazi élettel, nagybetűs élmény hiányzik.
Meg és ki kellene egyezni, ha nem tagadnánk,
sőt egyenesen tiltanánk a beszédet végső
kérdésekről, és így nem tudunk gondoskodni a
halálunk utáni itteni, földi életről.
Hogy olyanként folytatódjon, amit jónak látunk,
vagy amilyenre mindig vágytunk, de csak hosszú és
kitartó törekvés és munka hozhatja el, e
szellemet kell elültetni utánunk élőkbe.
És máris megnyílik a mainapi távlat, nem
pistulunk bele kis teendőink mocsarába,
elvégezzük azokat, de fölötte lebegve,
és hivatásunk betöltéséhez hozzáadjuk
a jövőre vonatkozó javaslatainkat,
mintegy bearanyozottan, hogy átragyogjanak
majd a sírunkon, amint mi is épülünk múltból,
felhasználjuk az onnan látszó jó lépéseket.
Ne legyünk hát idő-színvakok, telését mérjük
örökkévalóság szerint, hogy pillanat-rövid,
ha nincs hatásunk a mára, de hosszú szakaszú,
ha igyekszünk történelmünk közepébe állni.


















