Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1820)

Voltam már s leszek még, megmondták, mióta, de hogy

meddig, senki nem tudja, de viszonylag pontosan

sejtem mégis, és valahogy ahhoz tartom magam,

érzelmileg viszonylag nyugodt hozzáállással.

De lelkileg felkészülten bármely pillanatban

bekövetkező végre, mi arra próbatétel,

ne legyen lelkiismeretfurdalásom élni,

s örökös jutalomként jön el minden új napom.

Nemcsak én vagyok ezzel így, de azért sokan

nem ilyen tudatosak, inkább megtörténik velük

az élet, a „nagy kérdésekről” nem gondolkodnak,

ami jól elmegy, mert a végeredmény ugyanaz.

Nem is magunk felé kell annak következményét

érvényesíteni, ami megmásíthatatlan

tény és öntudatra ébredésünk óta tudott

számunkra, hanem közösségépítésünk terén.

No, nem a végrendeletre gondolok, hogy azzal

el lehet érni utólag valamilyen hatást,

főként családi környezetünkre, hanem élő

kapcsolatokra és viszonylatokra figyelni.

Összefüggéseket megismerni és tudását

addig elraktározni, míg értő fülekre nem

lelünk, és átadni, amint megélt tapasztalat

tanulságait is befogadókba ültetni.

Mert állítom, ennek a minden emberből jövő

tanításnak nagyobb a jelentősége, mint az

összes iskolának, utánuk gyakorolni kell

ott és azt, mit munkába állva csinálni fogunk.

De életmódunkat illető mozzanatokat

egyből tenni kell, véghezvinni olyan dolgokat,

melyekre nem lehet felkészülni másként, mint hogy

elfogadjuk öregebbek, „nagyfiúk” mondását.

Mert mondják ám kéretlen is, csak nem figyelünk rá,

mert azt hisszük, meg akarnak alázni azzal, hogy

mi még tejfelesszájúként nem találkoztunk az

igazi élettel, nagybetűs élmény hiányzik.

Meg és ki kellene egyezni, ha nem tagadnánk,

sőt egyenesen tiltanánk a beszédet végső

kérdésekről, és így nem tudunk gondoskodni a

halálunk utáni itteni, földi életről.

Hogy olyanként folytatódjon, amit jónak látunk,

vagy amilyenre mindig vágytunk, de csak hosszú és

kitartó törekvés és munka hozhatja el, e

szellemet kell elültetni utánunk élőkbe.

És máris megnyílik a mainapi távlat, nem

pistulunk bele kis teendőink mocsarába,

elvégezzük azokat, de fölötte lebegve,

és hivatásunk betöltéséhez hozzáadjuk

a jövőre vonatkozó javaslatainkat,

mintegy bearanyozottan, hogy átragyogjanak

majd a sírunkon, amint mi is épülünk múltból,

felhasználjuk az onnan látszó jó lépéseket.

Ne legyünk hát idő-színvakok, telését mérjük

örökkévalóság szerint, hogy pillanat-rövid,

ha nincs hatásunk a mára, de hosszú szakaszú,

ha igyekszünk történelmünk közepébe állni.