Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1824)

Ha olyanok közt élhetsz, akit tanítottál, az

olyan, mintha nagy család lennétek, emlékeztek

egymásra, köszöntök találkozáskor, feledni

nem tudjátok egymást, akármilyen sokan vannak.

Ezek igazi tanítványok, nem tudósoké

az egyetemen, ahol a féltékenység az úr,

itt a tanító mindent átad, megtanít, ami

az élethez kell és ő tapasztalatból tudja. 

És emlékszik kiemelkedő tehetségűre

éppúgy, mint aki valami más miatt kedvenccé

lett, a kölcsönösségen túl a tanító inkább

van a figyelem középpontjában a katedrán.  

Később aztán bár nem várja, de ha kapja a szép

jelzéseket, névnapi felköszöntést, tud vele

mit kezdeni, nem úgy, félismeretségig jutó

szemináriumi dolgozatot készítővel

az egyetemi tanár, de gimis szaktanárok

sincsenek elegendő mértékben diákokkal

együtt ahhoz, hogy bizalmi kapcsolat jöhessen

létre, mint különösen az alsó tagozatban.

Nem véletlen, hogy ekkor erős a bevésődés,

családi hiányosságok is pótlódnak, úgy, hogy

észre sem veszi, akit illet, ügyesen másik

gyerek válik mintává, ha előrébb jár abban.

Itt vége lehetne a dalnak, ha nem kellene

kilépni a nagybetűs életbe, amit már a

középfokú tanulmányok is jelentenek, és

oda legjobban tanítói szavak kísérnek.

A szűk kis környezet első kitágítói, hogy

ne legyenek mumusaink, ne féljünk semmitől,

ami elsőre szokatlan vagy idegen, szelíd

szavak kíséretében oldódott meg ilyesmi.

A nehézség legyőzetett, megtanultunk egyként

olvasni, írni, számolni, és kötődés megmaradt ahhoz,

ki megtanította, első győzelem közös volt,

aztán egyénileg is nőtt a teljesítményünk.

Később aztán bárhol tanultunk tovább, jó alap

meghatározó lett, szerencsés esetben olyan

vette át a stafétabotot nevelésünkben,

aki ott folytatta, hol előző abbahagyta.

Jó lenne, ha az egész oktatási rendszerünk

megítélése ama tisztelettel történne, ahogy

az első tanítóké általában és szinte

törvényszerűen, érzelmit lelki élet váltsa.

Hogy mindenki a helyére kerülhessen, mert azt

tanulta, amire legjobban képes, azaz jól

indították el a pályán, amiben a legjobb

tanácsadó ismét csak az iskola, a tanár.

És ez nem valami üres képzelgő fecsegés,

mert a tudomány is beépül a képzésbe, és

már igen sokat alkalmaznak belőle képzett

pedagógusok, naprakésszé téve tudásuk.

Viszont a döntések tőlük, alulról kellene

induljanak, például mint vegyen le vállukról

terhet, ha számítógép oktatásba bekerül,

s milyen gyakorlatot nem vált ki semmi elmélet.

Egyáltalán, terhelés-mennyiség és -minőség

ne fáradt szülők esti leckeírásán múljon,

hanem aki ismer gyermeket, világot, szabjon

követelményt következő nemzedék számára.

Országosan is az legyen példakép, aki jól

teljesített, a tanítók beszámolhassanak

a jó módszerekről, s az váljon általánossá, mert

manapság már mindenki holtig tanuló pap lett.