Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1828)

A bizalom a legfontosabb emberi erő,

bekapcsol bennünket az élet forgatagába,

kiragad a kilátástalanság mélységéből,

és felemel a hittel élés magasságába.

Lendülettel lát el valami elkezdéséhez,

túlszárnyaltat közben felmerülő kételyeken,

folytonosságot adva érleli gyümölcsünk,

megszabadít félelemtől jövőt illetően.

Megengedi tervezni a tudatos holnapot,

őrködik gondolkozás célzatos természetén,

merészel hagyatkozni az örök értékekre,

berendezi és belakja egész világunkat.

S még azt is tudhatja, hogy mindez nem illúzió,

van valóságalapja minden elvárásának,

mert amit ő tud, azzal mindenki rendelkezhet,

emberi összesség az ő szolgálatára áll.

S ha onnan jön ésszerű javaslat, teljesíti,

tiszteli a másik ember külön véleményét, 

de ütközhet is vele a maga igazáért,

mikor joggal remélheti nézete győzelmét.

És ha már eljutott tekintélye birtokába,

tapasztalatlanabbak bizalmát élvezheti,

gyermeke felnéz rá, hozzá szorosan kötődve,

egymást tekintetbe véve szűrődhet be világ.

Hogy benne ő majd felnő, te pedig megöregszel

hosszú távon, az jelenben nem fontos tényező,

hanem a mai nap adta javak elnyerése,

örülj a kapottnak, barátkozz a lehetetlennel.

Tágítsd egyéniséged a társad felé bátran,

ha nyitottságodat beleillő gazdagítja,

vele ne kötelmek kössenek szorosan össze,

hanem végtelenség közösségének áldása.

S még arra is vállalkozhatsz, ha bízol az ember

nagyszerűségében, hogy többet láss meg bennük, mint

ők magukban, jobban higgy bennük náluknál, hiszen

hiszed, hogy teljesítmény elismerése kihívás.

Kellenek tehát olyanok, mint te lenni akarsz,

törekedsz, szeretnél – bízó, hívő, remélő –, és

ez a színvonal igazán nyerő, alacsonyabb

lesz végül minden szükségszerűre alapozó.

Mert az csak a legaljára elég, lejáratja

az emberi rangot, hittelenséget terjesztve

kilátástalansággal sújtja az ellene nem

lázadót, és minden gyarapodást meggátolna.

Milyen kicsinyes és szerencsétlen tehát, aki

még saját énjében, tehetségében sem bízik,

nem érzi, látja, tudja, hogy az egész természet

bennünk csúcsosodik, kiválóságunk túlélő.

Felhasználjuk a körforgás minket gyarapító

lehetőségeit, egyénenként s közösségi

szinten, előre látjuk az eredményt, ha teszünk

érte, s e bizonyosságban lehet bizodalmunk.

Visszamenőleg is érvényes ez, be kell látnunk,

és ha kiegészítődéssel működött, az nem

cáfolat, hogy a paradicsomi környezetünk

jó adottságai kevesebbet kértek tőlünk.

Inkább fordítva volt, a felismerések kora

volt az, eleje a tudományunknak, aminek

a végét élni gondoljuk ma magunkat, de épp

ez a mai feladat, új kezdetnek tekintsük.

Amihez, igen, nagyon szükséges a bizalom,

erőnkben, céljainkban jövőnk felé, hitünkben,

hogy emberek lehetünk továbbra egyenlőként,

mert igazságos képességünk megteremtheti.