Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1832)

Álomban nem valóságot látunk, egyértelmű

az ébredés utáni helyzetünkből, mi messze

nem azonos az álombélivel, mert akkor csak

elménk működik, testünk egésze tétlen hever.

Hogyha fényképet látunk, csak akkor tudjuk, mi van

rajta, ha már láttunk olyat, aminek fogalmát

felidézve azonosítjuk a látványt, kérdés,

mi történik, mikor szokásosan körbenézünk.

Hiszen egyből tudjuk, mit látunk, nincs egyeztetés,

látszatra, mert egyébként van, megtörtént már ezer

és ezer alkalommal korábban, gyerekkorban,

aztán fogalmilag raktároztuk el a tudást.

S amit a család és iskola betáplált, abban

érzelmi töltet is nagy szerepet kap, sőt, mikor

túlnyomó, meggátol érzékelést, ha rossz élmény

társult hozzá, míg a jó örömtelivé teszi. 

A fogalmak egymással is kapcsolatban vannak,

összetettségük külön egységként jelentkezik,

szétszálazni magasfokú ismeretet jelent,

öntudat, önérzet, önuralom alakul így.

Ezért behunyt szemmel látjuk magunkat legjobban,

az összkép nem oly érzékletes, merthogy elvontság,

s jobb esetben nem az érzelmi oldal hangsúlyos,

mert abból szabadulni csak hasonlóság enged.

Felidézve valamely hozzánk kapcsolt történést,

kibogozhatunk tévútra vivő kanyarodást,

s mivel belátjuk, hogy akkor merre kellett volna,

jóváhagyjuk a helyes irányt és meggyógyulunk.

No, nem betegségből, csak érzelmi befolyástól,

hogy tisztább fogalmunk legyen, de ezt nehéz idő

igénye miatt végigvinni minden esetben,

szerencsére fogalmi oldalról is van kiút.

Pontosítást végzünk ekkor, további ismeret

begyűjtését s egyeztetését addigiakkal,

nyitottan újra, többre, érzelmi szálat lemetszve,

mondják is aztán, tudománynak nincs sava, borsa.

De nem így van, mert a szellemi gyarapodás is

gazdagítja a lelket, ráadásul mellékes

eredményként képzettársítási mező hasznos

bővülést nyer, összefüggést könnyebben felismer.

S ha eddig csupán az egyes emberről volt szó, mint

lesz belőle egyéniség, személyiségét már

a többi ember társként befolyásolja, alkalmas

kíván lenni hozzájuk boldogan illeszkedve. 

A megfelelést pedig a fogalomhasználat

megegyezése teszi, de százszázalékosan

az érzelmi összetevők miatt lehetetlen,

eszünkkel együtt kell magunkat elfogadtatni.

Ez egyenlő azzal, mi mint látjuk a világot,

mily képzetekkel tudunk tárgyakhoz, jelenséghez

kapcsolódni, meglátásaink valóságosak,

vagy nem eléggé azok mások igaz szemében. 

Ezzel az igazlátással meg kellhet küzdenünk,

ha meggyőződésig jutott tapasztalatunk, így

marad a világ eszmei burkában, vagy halad

abból kilépve, sokan vagyunk, akik eldöntik.