Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1834)

Van-e képességünk látni magunkat egészként,

nem egyénként, hanem emberiségként, összesünk

létezését megítélni helyesen, ahogy van,

befolyásmentesen uralkodó csoportoktól?

Legyenek azok tényleges hatalmak, vagy lelki

téren egyeduralkodók, ízlésdiktátorok,

eszmei-szellemi elköteleződést adók,

kenyéradók, vagy bárkik, akikhez most kötődünk?

S ez elköteleződés miatt nem tudunk, vagy nem

merünk, nem vagyunk képesek, avagy nem akarunk

állás foglalni, mert megijednénk nézetünktől,

nagyot csalódnánk, félnénk Isten büntetésétől?

Vagy a többi ember bosszújától, ha meghallják,

hiszen a kimondás elköteleződés lenne:

nyilvánosságra hozni, terjeszteni, hogy mennél

több ember ismerje meg, és persze mihamarabb?

Valami elmarasztaló létlátvány születne

ugyanis, – nem tudom, csak találgatom, hiszen én

sem vagyok kivétel – amely elvetné a teremtést,

értelmes lény mivoltunk, állatnak értve minket?

Tehát lealacsonyítana mindannyiunkat

egyaránt, mégha a rosszat, ami miatt tenné,

nem is mindenki követi el, de felelősség

mégis terheli, hiszen nem tiltakozik e többség?

Elviseli inkább, húzza az igát, és egyéb

módon tűri, amivel támogatja a gonoszság

térnyerését, mert különben életveszélybe vagy

nagy hátrányba kerülne, s így most biztonságban van?

Még a szégyen sem zavarja ilyen állapotban,

az vesse rá a követ, aki másként cselekszik,

azaz nem a nemcselekvést választja, gondolja,

nincs mit szégyellnie, ha olyan ő, mint a többi?

Mert mikor nem olyan, akkor nagyon szenved, dühös

is a tehetetlen szégyen mellé, hiszen az más

érzés, ha nem törődik bele a tespedésbe,

mit az egész emberiségre kényszerítenek?

Mert hiszen még legjobbjaink sem teljesedhetnek

ki egészen, gúzsba kötve kell táncolniuk, nem

tárhatják fel sem az igaz múltat, hogy megtörtént

folytatható vagy elvetendő példává váljon,

s a jövőbe sem úgy láthatnak bele, szabadon,

mintha nem kellene tartaniuk attól, hogy egyrészt

nem hozhatják nyilvánosságra meglátásukat,

javaslatukat, ha az túl szélsőségesnek lesz

kikiáltva bárki részéről, aki tehet is

ellene, másrész nagyobb gond, hogy ő maga sem lesz

biztos magában, hiszen önismerethiányos

működéssel fél a tévedéstől, kishitűen? 

A magabiztossághoz a jelent kellene jól

látni, magát az embert megismerni, feltárni

képességei gyökerét, élete hiteles

alakulását, értékét a végtelenségben?

Hogy egyedül vagyunk-e értelmes lények ebben

a világegyetemben, s melyen kívül nincsen más,

s ha igen, valójában milyen szerep ez, mintha

bennünk a mindenség ébredne így öntudatra?

Van-e ebben magunkon kívül más felé valós

felelősségünk, és ez összefügg-e lételvek

más lehetőségének a felismerésével,

hogy értelmessé tegyük a csillagok világát?

S hogy ebben mi akadályoz meg tehát ma minket,

úgy vélem, a fentiek után nem kell – nem szabad –

kimondanom, akinek füle van a hallásra,

hallja, s ezzel közelebb jutunk a megoldáshoz.