Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1838)

Líraian szólni nem üzlet ma már, engedd el,

ne légy szamár, ne pazarold erudíciódat

létezésdíszítésre, gondolatcsipkézésre

és érzelemhabverésre minden haszon nélkül.

Művészet a művészetért olyan elavult, hogy

senki nem engedheti meg manapság művelni,

ha komolyan veszi magát és azt akarja, hogy

bekerüljön elismert személyiségek közé.

Illetve lehet személyes élményt is közölni,

de nem emelkedetten, hogy milyen szép az élet,

hanem lehurrogva minden szépet és jót, és a

korábbiakat megbírálni ilyen élményükért.

Ha nekik a költészet még a világmindenség

isteni mivoltáról, az ember a lélekről

szólt, a megismerés ezt a kört bővítette, és

a közösségszolgálat került előtérbe.

Vagy amikor újjászületett az emberdivat,

az is pontosabb szépségábrázolásban lett

kiváló, lélekgazdagító életörömből

fakadt a szabadság újszerű tapasztalata.

S ha nem látunk tisztán, nem jön át minden mozzanat

az akkori történelemből, az ábrázolás

igényessége a különböző műfajokban

annyire megnőtt, hogy mégis kisegít bennünket.

Pótolja az elveszett beszámolókat, napi

gondolkodásmódra tereli figyelmünket és

a zord viszonyok mögött megbúvó barátságos

világ boldogsága valós árnyalataira.

S ha te most mintegy elvesztve magadat sipákolsz,

azt sem tudod, mit akarsz igazán, mert a döntést

magadtól is megtagadod, hiszen nincsen biztos

pont, nem kedvezhetsz egyik félnek a másik ellen. 

A lehetőségek számolatlan áradása

közepette hoppon maradsz, falba ütközöl, mert  

így tétlenségre ítéltetve nincs választásod,

a korszellem diktál s tévútra vivő eszközt ad.

Valóságeltérítőt, állítólag képzelet

felszabadítót, de még az sem igaz, hacsak a

benned lévőt fújja fel léggömbbé, hogy amikor

túlnőve szétpukkan, a semmibe hulljon éned.

Ezek után nem tudod feltenni a kérdést, hogy

mi az ember, mi életünk célja, mint lehetünk

boldogok, ha önérzésed romokban hever, s a

többi emberben nem azt látod, hogy szolgáld őket.

És ez még csak nem is önzés, ha megveted magad

s szenvedélyeddel kockáztatod, hogy elpusztulhatsz

idő előtt, nyomot sem hagyva nagyon, s legfeljebb

ide vezető utadat bírálva gondolkodsz.

Ha írsz róla, az valami kilúgozott líra

lehet, szürkített változat a lenézés miatt,

csak azért nem színtelen-szagtalan, mert az élet

kezdete mindenkinek szentséges gyerekkort nyújt.

Ameddig nyújtja, mert szülők bizonytalansága

visszamenőleg már régóta megjelent, nemcsak

manapság taszítja légüres térbe családod,

nagy világmegváltó eszmék mögött nem volt élet.

Azért akarták leváltani a népet hithű

vezetők, hasznos idióták, világhódító

szándék kiszolgálói, de ők csak jót akartak,

mondták, viszont felhasználtak ellenséges erőt.

Ugyanúgy, mint mostanság, sutba dobva iránytűt

kocolódik a tömeg, hulláma átcsap fejen,

nemhogy verset, regényt sem olvas, mozgóképet néz,

nem gondolkodik, mitől vesztes, ha fel sem fogja.

Legnagyobb szükség romantikus emberbe vetett

hitre ma, oly szépségápolásra, személyesen

érintsen, megmozgasson valós eredményt hozva,

megmentse virágzóvá téve örökségünket.