Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1853)

Az idő hossza nem az élethossztól függ, hanem

a pillanat hosszától, azt töltsd meg tartalommal

és formával, életcéllal és -móddal, élménnyel,

még ha csak egyhelyben álldogálsz is önmagadban.

Mint tiszta levegő, telve illatokkal, vagy a

dohányosé életmentő füsttel, tehéngyomrok

fűalakzatokkal, a lelkünk létünkkel mindig,

sosincs üresjárat, mert az meg pihentető lesz.

Társ vagy a gondolatoddal, soha nem hagy el, ha

akarnád is, utánad kúszik, fölötted lebeg,

értékelve azt meghosszabbítja az eseményt,

utólag emlékeztet rá, előtte felizgat.

És akkor vannak a hosszú történések, regény

vagy film végigvezet tőled független folyamat

hosszadalmas alakulásán, hogy aztán újra

átéld részleteiben, bármikor bevillanva.

Legjobb, ha saját életedet ilyenként nézed,

kívülről is látod, amit benne haladva érzel, vagy

megrekedve, de nem megijedve a saját árnyékod

lengésétől, mintha szélfútta lombos ág lenne.

Ne engedd, hogy elfújja valóság álmodását,

a helyzet varázsát, jövős vemhét, eredményben

fürödj jóelőre, reménytejben-vajban, és ezt

most szerezheted meg, ha nem dobsz el önfigyelmet.

Ilyen érdekes ez, önfegyelem visszaköszön,

visszakacsint aztán, vagy siratódalba kezd, ha

megvalósult vagy mégsem történt meg a kívánság-

kosár egy s más mozzanata, de ne légy szomorú.

Az nem a vidámság ellentéte, mert az közömbösség,

semleges alaptalaj, honnan újra elrugaszkodhatsz,

de világos, hogy nem süllyedsz alá, fel sem merül,

hogy lemerül annyira kedved, fellegekbe visz.

Ott trónolsz napjaid fölött, évszámban mérve a

történetedet, mint a birkapásztor számolod

a cselekedeteid nyomán egybegyűlt nyájat,

kedvest, családot, gyermeket, munkát és hivatást.

Nincs is több, mi igazi töltést adna életnek,

és mindennek megvan a maga életideje,

életrajzként is rajzolgatod végigtekintve

végtelen árján, hogy sok minden ki kell maradjon.

Onnan igen, de innen nem, a megélt pillanat

öleléséből, amit ne mulassz el sosem, mert

nem jön vissza, de még azt se sajnáld, ha igen, mert

új jön, ha hívod, tudod, jöhet, ő is akarja.

Társ az egész világ, befogadó, vár tégedet

lépten-nyomon, hogy ne csak jelen légy benne, hanem

tevőlegesen, nyomatékkal, nyomot hagyva és

vidám szívvel, nyitottan más emberlétezésre.

Kölcsönösen jó esetben, de ők sokan vannak,

és te egyedül, amint ők is mindahányan, nem

falként tornyosulnak, hanem szivacsként vizedet

várják bekukkants hozzájuk, közös időtökbe.

Az állandó végtelenség mezeje, hulláma,

álltok rajta és elmerültök benne, időtlen

ez már, olyan szűnni nem akaró, tudatlanság

kizárva súlyos belemerülés üdve által.